netnapló - várakozás

Megkaptam tegnap An-től, hogy egy csomó nyálas számot ajánlottam a blogomban. Pedig ez nem igaz, Kelly Clarkson tényleg jó. Pl. a Stronger is egészen hallgatható. Ezt csak azért nem osztottam meg eddig az olvasókkal, mert a klipje sajnos pocsékra sikeredett. A videó néhány eleme viszont eszembe juttatta a Westbam and the Love Committee közös trackjét, amit anno nagyon szerettem. Ki is rakom ide:

Most már azért elárulom: eredetileg Sub Bass Monster és Sári Évi dalát (AHA) ajánlottam volna, de ez kevésbé tűnt megfelelőnek a Valentin-naphoz, úgyhogy meggondoltam magam. Meg néha kell egy csipetnyi balladisztikusság, érzelem, sejtelem, ilyenek...

***

Pakk

Ma reggel lementem a portára és felvettem a csomagot, amiről csak egy héttel ezelőtt értesítettek e-mailben (és már legalább két hónapja várja, hogy elvegyem). Tudtam, jönni fog úgy karácsony táján a küldemény, de azt hittem, egyszerűen késik vagy elkallódott valahol útközben.

Napút, 2011/8.

Szerencsére épségben átadták a pakkot. Három tiszteletpéldány volt benne a Napút 2011/8., Egységek egysége elnevezésű számából. Ebben jelent meg Fodor Géza friss válogatáskötetének (Angyalok kezéből kihulló tájon) általam írt rövid előszava, ami a költő kérésére végül utószóvá vált. De ez nagyon hosszú és sok kellemetlenséggel járó történet, úgyhogy most elegánsan elhallgatjuk a részleteket. A bemutatón sajnos nem vettem részt, mert épp Debrecenben voltam, de ahogy értesültem róla, jól sikerült...

Nagy kár, hogy a kötet még mindig nem érhető el e-book változatban a KMMI honlapján (kereskedelmi forgalomba ugyanis nem került).

***

Alföld, 2012/1.

A csomag átvétele után felmentem az egyetemre egy aláírásért, mivel holnap jár le a leckekönyv leadásának határideje. Kb. egyig vártam, míg megkaptam. Közben leugrottam az egyetemi könyvesboltba és megvettem az Alföld januári számát (a februárit is be akartam szerezni, de még nem jutott el a Szigetbe; hm, érdekes, pedig ez egy debreceni lap). Tőzsér Árpád 2001-ből származó naplójegyzetei (a címe: Emberlátás) a visszafogott bírálói attitűd miatt nagyon tetszettek. Az, amit a szlovákiai magyar fiatalok szlovák anyanyelvű iskolákba való beíratásával kapcsolatban feljegyez, úgy érzem, egy az egyben érvényes a kárpátaljai helyzetre is:

"A szlovákiai magyar napjában szembesül a szlovák környezet agresszivitásával (...), s a tömegember reakciója erre a mimikri. Nem úgy védekezik, hogy műveltséget, érveket szerez, gyűjt az önvédelméhez, hanem igyekszik elhagyni azokat a külső jegyeit, amelyek megkülönböztetik a környezetétől: elsősorban nyelvét, hagyományait, szokásait" (45. o.)

***

Holnap utazom haza. Az egyetemen minden ügyemet el tudtam intézni. Remélem, már enyhülni fog a tél is, és nem kell vad hófúvásban, szinte halálra fagyva begyalogolnom az eszenyi állomásról, mert késnek a vonatok (vagy nem járnak a buszok)...

netnapló - február 14.

Délelőtt kaptam egy e-mailt Papp Endrétől, miszerint Vári Fábián László könyvéről, a Tábori postáról készült recenzióm a márciusi Hitelben fog megjelenni. Megköszöntem az értesítést, elküldtem a kért adatokat, és várom nagyon a tiszteletpéldányt.

Valahogy így kezdődött a Valentin-nap. Meg olvasással és jó sok fanyalgással. A csapból is a "szerelem" folyik ilyenkor, ez pedig idegesítő egy kicsit. Számomra sokkal intimebb dolog a szerelem. Bár biztosan én vagyok ókonzervatív. Mindenesetre huszonhárom évesen elértem, hogy ezt a napot együtt tölthetem valakivel. Egyszer már majdnem sikerült, de előtte kb. egy héttel szakítottunk. Szóval ez az első nekem. Mondhatni: izgulok...

Elnézést, majdnem kiment a fejemből: szeretném minden blogomra tévedő olvasómat Christina Perri remek balladisztikus dalával (Jar of Hearts) köszönteni. (Ez legalább nem olyan giccses, mint egy szív formájú lufi vagy piros szalaggal átkötött szerelmeslevél.)

Beépül és jelent (Spiró György: Kémjelentés)

Mi történik akkor, ha egy kortárs író szembenéz a történelmi hagyománnyal és a társadalmi problémákkal? Lehet-e hiteles írói feladatvállalás a „beépülés” és a mai állapotokról való „jelentés”? Spiró György harmadik novelláskötete már címével is elgondolkodtatott, hiszen a kém nem csupán pejoratív értelemben használható főnév. 

A történelem állandóan „jelen van” életünkben, s az a tapasztalat, amit egy sorsfordító eseménysorozat közben átélünk, kihat későbbi gondolkodásunkra. Főleg, hogy az idő múlásával átrendeződhet értékrendünk, de a memória hiányosságait, kisebb-nagyobb kihagyásait is igyekszünk leplezni a tények és feltételezések egymás mellé helyezésével. A kötetnyitó Kocsiút éjjel című novella egy jól behatárolható történelmi korszakba vezet vissza minket. 1949 ősze van, a rádióban még nem lehet idegen nyelvű adásokat hallgatni. Rajk neve árulóként tűnik fel, ahogy a „spanyolosok” is rejtélyes csoportként vannak jelen. Az ötvenkilenc év múltán visszaemlékező én-elbeszélő próbálja felidézni a három és fél éves egykori gyermek-önmaga által éppen akkor gondoltakat. A rádióban közvetített Rajk-perről például ezt: „Nem lehet jó, ha valaki áruló, olyan lehet, mint a rosszalkodás meg az árulkodás, csak még rosszabb. (…) Csodálkozom, hogy egy áruló úgy beszél, mint a többi ember. De ha maga vallja be, akkor tényleg áruló” (8.). Egyre több megválaszolatlan kérdés merül fel a felnőttben a múlttal kapcsolatosan, de mire eljut a tisztázásukig, nincs, akitől választ kaphatna. Már ebben a novellában is megjelenik a határátlépés problémája, ami a kötetben gyakran visszatérő motívum.

A szimferopoli kórházba kerülvén a Szovjetunióban újra és újra feléledő nemzetiségi konfliktusokba nyerhetünk röpke bepillantást (Lodku unyeszlo). Igaz, hogy az ukrajnai egészségügyi helyzet korántsem nevezhető kielégítőnek, viszont az NSZK-ba látogatva még ennél is furcsább dolgok kerülnek terítékre. A palikat itató asztalozó lányok, a bizarr showműsorok és a házas német férfiak perverzitása ironikussá teszi az országról szerzett első benyomást: „Ilyen hát az a bizonyos Nyugat, állapítom meg: csöndes, békés, tiszta, civilizált” (Tischdamen, 23.). Jellemző, hogy a Párizsban és Londonban beszerzett Ahmatovát, Cvetajevát, Mandelstamot stb. a Hegyeshalomnál lévő határátkelőn mindenféle komolyabb indok nélkül elkobozzák a vámosok. Az értelmiség-ellenesség tüntető bizonyítéka a következő megfigyelés: „Gúnyosan csóválták fejüket, és kajánul közölték, hogy ezeket bizony egytől egyig el fogják kobozni. Boldognak látszottak: lefüleltek két értelmiségit” (Hetvenkilenc augusztusa, 40.).

A Kémjelentés – a kötet címadó novellája – a rágalom és a diktatórikus rendszer természetét járja körül: a külföldi konferenciára meghívott előadót az egyik „magyar ajkú helybéli illető” feljelentette, miszerint ő egy kém. A hatóság mindenféle komolyabb alátámasztás nélkül elhitte a vádat, ezért az elbeszélőnek megalázó körülmények között el kellett hagynia az országot. A rágalom ellen nem lehetett védekezni, mert nem bírta el a rendszer. Viszont a hatalom mindenkor élvezi azt, ha meghajlásra és feltétlen odaadásra kényszeríthet egy zseniális filmrendezőt, aki még evés közben sem lehet nyugodt (Hajbók).

A „jelentések” persze a magyar társadalom visszásságait is górcső alá veszik. A bürokrácia útvesztőit nem egyszerű elkerülni: elég, ha a pályázati anyagból eltűnik valamilyen dokumentum, s az máris érvénytelenné válik. Nem marad más választás: egy sajátos Szabadságharcot kell vívni. Az ember vagy maga jár utána mindennek, és viszi el az anyagot a kijelölt intézménybe, vagy be sem hívják a felvételi vizsgára. A hatalmi pozícióval szintén meg kell tanulni bánni. A tiszta erkölcs és a felelősségérzet nem elég: be kell illeszkedni egy korrupt közösségbe. „Balek nem hajlott a jó szóra, meg sem értette, mit beszélnek, ők pedig félni kezdtek tőle. Ez az ember nem lop. Életveszélyes az ilyen puritán” (A két igazgatók, 129.)

Az identitás-probléma és a xenofóbia általános jelenség (A síromnál, Temetői járat, Amit a tanár mondott), ahogy a bevásárló központok polcain lévő minősíthetetlenül rossz (és mennyiségéhez képest feltűnően olcsó) bor is gazdára talál előbb-utóbb (EU-lőre). S egyáltalán nem meglepő, hogy a gyereket megalázó tanár díszpolgár lehet ebben a környezetben (Díszpolgárok).

Különféle történelmi léthelyzetek, töredékes családi legendárium, társadalomkritika, szenvedélyes vallomások. Talán ezekkel a kifejezésekkel jellemezhető a Kémjelentés, melyet – mint novellagyűjteményt – leginkább az alkalmi írások sokasága, illetve a túlzottan leegyszerűsített bírálat gyengít. Mert következtetésnek azért mégiscsak kevés az, hogy: „ez ököljog-ország; aki gyilkol, megmarad” (Ország, 188.) Túl sok ehhez hasonlóval találkozhatunk, és hiányérzetünk támad: hol marad ilyenkor a kevésbé didaktikus, árnyalt kép, valamint a (fülszövegben előre felvázolt) bonyolult emberi viszonyok visszafogott ábrázolása? A hosszabb, művészileg hitelesen kidolgozott novellákban mindez megvan. Ezekért az írásokért érdemes kézbe venni a kötetet.

Spiró György: Kémjelentés, Budapest, Magvető, 2011.


Megjelent: Kulter.hu (2012. 02. 12.)

netnapló - látogatás

Pénteken elvitték a kijavított kéziratot. Szombat reggel pedig befejeztem és elküldtem recenziómat, ami vasárnap meg is jelent a Kulter.hu-n.

Tegnap éjszaka sikerült meghúzni bal lábam hazafelé tartva a jeges úton, így ma egész nap sántikáltam.

Kora reggel Kelly Clarksont hallgattam, mintegy szoktatván szívemet febr. 14-hez. Igazából csak két számot, de azt sokszor. A régi kedvencemet: Because of you.

És a Mr. Know it all címűt a legutóbbi (Stronger) albumáról:

Néha teljesen rákattanok a hangjára. 10 után néhány perccel felhívtam An-t.

A déli busszal bementem Csapra, meglátogattam nagyapámat a kórházban. Most pedig otthon ülök, és azon gondolkodom, milyen lesz An-nel a holnapi nap. Remélem, nagyon jó lesz.

P. S. No. 1.

Az ember egy idő után megérzi, ha nem kívánatos a jelenléte. Főképp, ha tudomására jut: teher lett valakin. Súlyos teher. Ilyenkor a sálat arca köré csavarva menekül. Jó messzire a másiktól, önmagától, mindenkitől. Legtöbbször haza, ha van még ilyen egyáltalán. Aztán otthon azt képzeli, biztosan félreértett vagy eltúlzott valamit. Ez reményt kelt benne, hogy talán...

netnapló - szerkesztés vége

Tegnap délután - mondhatni - teljesen lecsillapodtam. Beszélgettünk, felhőtlenül. Egészen jól ment utána a munka. Majd körülnéztem az interneten, kb. éjfélig olvastam az elmúlt héten megjelent különféle írásokat. Nagyon élveztem például a Holmi szerkesztőinek netnaplóit a Litera.hu-n. Innen egyenes út vezetett Rakovszky Zsuzsa verséhez (Napéjegyenlőség). Utána egyszerűen nem bírtam olvasni mást, nehogy elrontsa az élményt.

Ma reggel visszatértem az Együtthöz. Asztalomon és sebtében bevetett ágyamon javítottam, húztam, szótáraztam, egyeztettem.  Pont ahogyan eddig is tettem.

De mostanra készen vagyok a teljes lapszámmal. Igazából nem volt benne annyira sok elírás, helyesírási hiba, hiszen a digitális kéziratokat egyszer már alaposabban átnéztem (és javítottam) a laptopon.

Utána böngésztem kicsit. Friss: a Magyar Narancs honlapján Darvasi Ferenc írt egy rövid kritikát a Tejmoziról, feszes szöveg, az biztos.

Na de most megyek vissza a jegyzeteimhez, valamint a recenzálandó könyvekhez...

netnapló - délután

Elsétáltam a postára, ott fel tudják tölteni 30 hrivnyának megfelelő összegre az egyenleget (természetesen 2 hrivnyát még rá kell fizetni), ami pont elegendő ahhoz, hogy bekapcsoljon a 'Super MTS' tarifacsomag. Feltöltöttem, de még mindig nem kapcsolt be. A kimozdulás viszont jót tett a közérzetemnek. A hideg jó, a séta is jó. És találkoztam emberekkel, akik megkérdezték: "Hogy vagy, Lacikám?" Mit lehet ilyenkor mondani? Mosolyt erőltetve kb. ennyit: "Köszönöm, megvagyok. És maga?" (Egyszer használtam a faluban azt, hogy "És Ön?", erre meg is sértődtek, azóta nem mondom.) Aztán meg azon törtem a fejem, hogy nem jó nekem ez az érzelmi hullámvölgy. [Jó és nem jó, most csak ilyen primitív ellentétpárban kattog az agyam. A rossz nem tetszik, a nem jó inkább, egy fokkal kellemesebb.] Próbáltam felhívni, hogy végre halljam a hangját, az mindig megnyugtat. De otthon hagyta a telefonját. Alig várom, hogy hazaérjen. Még ha csak két szót válthatok vele, akkor is...

Mindenesetre már tudtam enni az előbb. Kocsonyát találtam a hűtőben. Rettentően el volt sózva, de azért bekanalaztam a háromnegyedét. Utána készítettem egy csésze zöldteát ("Langy téa beteg idegemnek..."). Most ott tartok, hogy belekezdek az Együtt 2012/1. számának olvasószerkesztésébe. Szeretném még ma befejezni a Kémjelentésről íródó kisrecenziómat is.

Ha kissé távolabbra nézek, akkor Bálint Péter új könyvét (Hangok csupán) készülök recenzálni az Alföld számára, valamint Balla D. Károly Tejmozijáról szeretnék írni egy alapos kritikát. Mindkét regényt elolvastam már, csak egy kis nyugalomra lenne szükségem gondolataim összetereléséhez.

Midőn ezt írtam, jött egy spam Kovács Bélától a postafiókomba. Idemásolom:

Ön szerint 250 EURO jó ár egy új Volkswagen autóért ?
Szeretne ekkora összegért hozzájutni?
Szeretne tájékoztatást kapni a részletekről?
Jelezze érdeklődő szándékát válaszlevelében.

Itt jelzem szándékomat: most nincs 250 euróm. Se egy új Volkswagenre, se semmire. Sajnálom. Le vagyok égve.

netnapló - újjáélesztés

A minap azon gondolkodtam, érdemes lenne újjáéleszteni a blogomat. Ma pedig arra az elhatározásra jutottam, hogy újjá is élesztem. Szóval ilyen hosszú kihagyás után mivel kezdhetném a helyzetjelentést? Talán azzal, hogy gondjaim vannak. Persze elsősorban önmagammal, utána csak a világgal. Ahogy ez lenni szokott nálam. Az írás most éppen kényszer, de terápia is egyben. Amit kiírok magamból, attól talán könnyebb lesz. Legalább lélegezni könnyebb lesz.

Köszönöm az érdeklődést hogylétem felől. Megint enyhén depressziós vagyok. A legfájóbb: az ok annyira intim, hogy erről nem beszélhetek. Talán annyit mégis megoszthatok itt, hogy a férfi-szerepek idegesítenek. Ha olyan elvárásokkal találkozom, amik komplexust ébresztenek bennem. Ennek így kellene működnie (és kész!). Rossz a gondolkodásom, nem vagyok elég jó, puhány vagyok (vagy túl durva). Ilyenek. Nehéz velem, ezzel tisztában vagyok. Pedig nagyon igyekszem: rengeteg rossz szokásomat feladtam már. Próbálok jobb lenni, és ha nem sikerül? "Jó lesz minden!" - szoktam vigasztalni másokat. De mi van akkor, ha nem lesz? Olyan dolgok kavarognak most bennem, amik porig rombolják azt, ami vagyok. Nem érzem túl jól magam. Most megyek, veszek egy feltöltőkártyát, feltöltöm az egyenlegem, és megpróbálom felhívni azt, akit szeretek. Hátha így enyhül ez a kurva érzés. Nemsokára jelentkezem.

Önmagam ellen (Évjárat 2011)

An-nek

Miután elfogadtam a szerkesztői felkérést egy újabb évösszegző netnapló írására, gondolatban legalább tízszer fogalmaztam át az egészet: hangulatomtól függően mindig más eseményre helyeződött a hangsúly, olyan dolgok is fontosak lettek, amelyeknek egykor nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget. Eddig azt hittem, ez az év nem jelent mást számomra, minthogy a Debreceni Egyetem doktorandusz hallgatója lettem. Emellett országos lapok is elkezdték közölni írásaimat. És ott vannak még az utazások, a konferenciák, az író-olvasó találkozók. Csupa szakmai dolog. Kissé szokványos, unalmas.

Aztán ezt egészében felülírta, hogy beleszerettem An-be. (Vagyis nem voltam egészen biztos benne, de most már tudom.) Nagyon friss az élmény, nincsenek meg még a történetmondáshoz szükséges szavak. Talán soha nem is lesznek. De viszolygok magamtól ezek után.

Közhely: a szerelem veszélyes. Persze ez így nem igaz. A szerelem egy giccses plüssmaci, amit simogatni kell, meg masnit kötni rá, és ki lehet tenni a vitrinbe a poros poharak közé. Igazából a szenvedéllyel kevert perverzitás veszélyes. Az a lélek sötét zugaiban megbúvó koncentrált erőszak-kényszer, amiről az ember nem tud a hétköznapokban. Kell valaki, aki előhozza belőled. Aki megtalálja, és pillanatok alatt felfeszíti a tudattalanba rejtett ajtót, ha nem vigyázol eléggé.

Mindig vágytam egy olyan kapcsolatra, amelyben a legelemibb ösztönös tevékenységek (a zihálás, az, ahogyan a másik eszik-iszik vagy büfög) is képesek izgalomba hozni, esetleg felzaklatni. Arról nem beszélve, hogy a közelében öt perc alatt legalább tíz különféle érzés kerített hatalmába. A sírástól a merevedésig jutottam. És vissza. Ilyen érzéskavalkádban szikrázott minden, és önkéntelenül is belobbantam. Amit csináltam, nem hiszem el: megaláztam a születésnapján, karácsonykor. Majd utána magamat is megaláztam. Két ember omlott össze egyszerre. Másfél napos volt a kapcsolatunk.

Azóta leginkább az ágy szélén ülök. Nem merek elaludni. Görcsbe rándul a gyomrom, akárhányszor arra gondolok: miért? Várom, hogy megbocsásson és újrakezdjük. Ha nem teszi, nem tudom, mi lesz. Legszívesebben egésznap hívnám telefonon, de érzem, hogy idő kell neki. Ilyen szar karácsonyom még sohasem volt. Az újévre nem merek gondolni. Azt hiszem, jobban tisztelem és szeretem őt, mint bárkit ezen a világon. Ő azt mondja, fél tőlem. Meg azt, hogy hazudok.

Miközben ezt a naplót írtam, Palya Bea Nagy utazás-feldolgozását hallgattam. Újra és újra. Sokszor meghallgatom mostanában. Erőt ad. Meg kitartást ahhoz, hogy megismerjem a határaimat. Hogy vigyázzak magamra, és legfőképp a másikra.

Csordás László

Megjelent: Apokrif Online (2011. 12. 30.)

Csak ringani a nyílt vízen (László Noémi: Papírhajó)

László Noémi kötetbe gyűjtötte 1995 óta írt verseinek legjavát, s ezt a válogatást új szövegekkel bővítette ki (illetve néhányat újraírt). Első kérdésünk mindjárt az lehet, mennyit ér ez a kétszáz egynéhány oldalas gyűjtemény? Mivel reprezentatív kötetről van szó, nyilván nem keveset, és attól sem tekinthetünk el, hogy megjelenése után alig egy évvel, 2010-ben a szerző megkapta a József Attila-díjat. De ennél talán mégiscsak fontosabb a következő kérdésünk: hogyan alakul a versek világa a kezdetektől 2008-ig? Kirajzolódik-e valamilyen változás az alkotói pályán? És végül milyen új utakat nyit maga előtt László Noémi? Egy ilyen kisrecenzió már műfaji korlátainál fogva sem törekedhet semmiféle teljességre, de fontosnak vélt részleteket kiragadva talán mégis érzékeltethet valamit a fentebbi kérdésekre adható válaszokból.

A korai versekben (Az égbolt kapujában – 1995) a legszembetűnőbb alighanem a játékosság, a muzikalitás, a gondtalanság, az értelemmel alig-alig bíbelődő lírai alany gyermeki rácsodálkozása arra, hogy valamilyen megfoghatatlan rejtelemből születnek a művek: „Álom küszöbén / ül a vers / és ébrenléttel ámít, // de ébren be nem / járhatod / a szó gyerekszobáit” (Szitakötő, 8.). Kissé különösen hat ma ez a költői megszólalás, s ahogy a legtöbb kritikusa megemlíti: egyáltalán nem divatos. De éppen ezért tarthat igényt az érdeklődésre: mert különc. Máshol például ezt írja: „Csókunk szavak ölében szendereg. / Nincs igazsága: tudatlan gyerek” (Csók, 19.). Ki tenné bele a csók szót ilyen szövegösszefüggésben ma egy versbe? S ami a legérdekesebb, nem tudom eldönteni, hogy ez giccs vagy játékos – direkt – naivitás.

A második ciklus (Apróságok dicsérete – 1996) ezt a megszólalást viszi tovább valamivel tudatosabb, kissé talán nagyobb műgonddal megformált versekben. A lírai én felkerekedik, s a maga választotta úton halad, hogy még jobban megismerje saját (költői) világát: „Mindinkább fakuló, törlendő körvonalakkal / járom, amit még senki sem járt be miattam, / sűrűsödik az utak ki nem ismert / rejteke rajtam” (Garabonciás, 39.). Ahogy egyre inkább elmerülünk a kötetben, feltűnik, hogy László Noémi sokat és könnyen ír. Könnyen, akár a papírhajó libeg a vízen. Ez persze a versek minőségére is kihatással van: egyenetlen színvonalú szövegek kerülnek egymás mellé nem egyszer.

A Befejezetlen múlt – 2000 már poétikailag is több változást mutat az előzőekhez képest. Fellazulnak a kötött versformák, gyakorivá válik a sorátlépés, a rímek nem olyan maguktól értetődően, kimérten válaszolnak egymásra. A lírai én szembesül a szürke hétköznapokkal: „Tizenhét napja számon tartom azt, / hogy nem történik semmi különös” (Fontos, 67.).

Az egészben-látás lehetetlenségének tapasztalatával számol a Semmi himnusz – 2004 szubjektuma. Már nem biztos, hogy minden azonos önmagával. A versekben is megjelenik egyfajta válsághangulat: „… nem vasból, rézből, / ezüstből készül a lélek, már levegőből, / sablonból, szeletekből készül” (Özönlés, 93.). A látványosan megsokasodó allúziók ironikusan hozzák párbeszédbe a költői hagyományt. A gazdát bekeríti háza Babits versét juttatja eszünkbe. De míg a költőelőd versében a gazda cselekvő, aki a lécekkel védi meg magát az „új barbár század eljövetelétől”, addig László Noémi gazdája tehetetlenül szenvedi meg a létbevetettséget: „Folyik az élet. / Értetlenül tűrni kell, / hogy az egyetlen biztosat / nem lehet önként megosztani senkivel” (125.). Az Intés az őrzőkhöz Ady felszólításával perel, hiszen korántsem magától értetődő, mit és hogyan kell (meg)őrizni ma.

Az új verseket magába foglaló utolsó ciklus (Lámpagyújtás – 2008) egészen sok József Attilára utaló sort, illetve József Attila-átiratot tartalmaz. László Noémi ezzel a korszakalkotó költői életművel, nagyhatású hagyománnyal szeretne kezdeni valamit. Hozzátehetjük: nem mindig sikeresen. Az Ideálban például az Óda soraira játszik rá: „Ártalmas tréfa végül az egész. / Pont az a gond, hogy nem csüng le a kéz. / Nem lágy az emlő, melege se száll” (141.). Ezt a megoldást még elfogadjuk, bár kissé erőltetettnek érezzük, de mihez kezdjünk egy Születésnapomra-átirattal, amiben nem fedezünk fel semmilyen többletet az eredeti vagy az időközben megszaporodott átiratok között. Tóth Krisztina kissé különös rímei (a Porhóban, pl. „csecsem / becse”) vagy Kovács András Ferenc virtuóz megoldásai (Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!) után nehéz újat mutatni.

Fentebb olyan tendenciákat emeltem ki, amelyekben lehetőséget látok arra, hogy ez a többrétegű lírai beszédmód kiforrjon, megerősödjön. Minden olyan törekvés szimpatikus, ami a kanonizált irányok mellett (vagy épp ellenében) jelenik meg az irodalmi színtéren. Ebben a lassan változó poétikában talán több lehetőség rejlik, mint azt első pillantásra gondolnánk, László Noémi nagy utat tett meg a naiv megszólalástól az iróniáig és az irodalmi hagyományokra való rájátszásig. Kíváncsian várjuk, mi fog történni ezek után.

László Noémi: Papírhajó, Válogatott és új versek 1995-2008, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2009.

Megjelent: ÚjNautilus (2011.12.17.)