P. S. No. 1.

Az ember egy idő után megérzi, ha nem kívánatos a jelenléte. Főképp, ha tudomására jut: teher lett valakin. Súlyos teher. Ilyenkor a sálat arca köré csavarva menekül. Jó messzire a másiktól, önmagától, mindenkitől. Legtöbbször haza, ha van még ilyen egyáltalán. Aztán otthon azt képzeli, biztosan félreértett vagy eltúlzott valamit. Ez reményt kelt benne, hogy talán...

netnapló - szerkesztés vége

Tegnap délután - mondhatni - teljesen lecsillapodtam. Beszélgettünk, felhőtlenül. Egészen jól ment utána a munka. Majd körülnéztem az interneten, kb. éjfélig olvastam az elmúlt héten megjelent különféle írásokat. Nagyon élveztem például a Holmi szerkesztőinek netnaplóit a Litera.hu-n. Innen egyenes út vezetett Rakovszky Zsuzsa verséhez (Napéjegyenlőség). Utána egyszerűen nem bírtam olvasni mást, nehogy elrontsa az élményt.

Ma reggel visszatértem az Együtthöz. Asztalomon és sebtében bevetett ágyamon javítottam, húztam, szótáraztam, egyeztettem.  Pont ahogyan eddig is tettem.

De mostanra készen vagyok a teljes lapszámmal. Igazából nem volt benne annyira sok elírás, helyesírási hiba, hiszen a digitális kéziratokat egyszer már alaposabban átnéztem (és javítottam) a laptopon.

Utána böngésztem kicsit. Friss: a Magyar Narancs honlapján Darvasi Ferenc írt egy rövid kritikát a Tejmoziról, feszes szöveg, az biztos.

Na de most megyek vissza a jegyzeteimhez, valamint a recenzálandó könyvekhez...

netnapló - délután

Elsétáltam a postára, ott fel tudják tölteni 30 hrivnyának megfelelő összegre az egyenleget (természetesen 2 hrivnyát még rá kell fizetni), ami pont elegendő ahhoz, hogy bekapcsoljon a 'Super MTS' tarifacsomag. Feltöltöttem, de még mindig nem kapcsolt be. A kimozdulás viszont jót tett a közérzetemnek. A hideg jó, a séta is jó. És találkoztam emberekkel, akik megkérdezték: "Hogy vagy, Lacikám?" Mit lehet ilyenkor mondani? Mosolyt erőltetve kb. ennyit: "Köszönöm, megvagyok. És maga?" (Egyszer használtam a faluban azt, hogy "És Ön?", erre meg is sértődtek, azóta nem mondom.) Aztán meg azon törtem a fejem, hogy nem jó nekem ez az érzelmi hullámvölgy. [Jó és nem jó, most csak ilyen primitív ellentétpárban kattog az agyam. A rossz nem tetszik, a nem jó inkább, egy fokkal kellemesebb.] Próbáltam felhívni, hogy végre halljam a hangját, az mindig megnyugtat. De otthon hagyta a telefonját. Alig várom, hogy hazaérjen. Még ha csak két szót válthatok vele, akkor is...

Mindenesetre már tudtam enni az előbb. Kocsonyát találtam a hűtőben. Rettentően el volt sózva, de azért bekanalaztam a háromnegyedét. Utána készítettem egy csésze zöldteát ("Langy téa beteg idegemnek..."). Most ott tartok, hogy belekezdek az Együtt 2012/1. számának olvasószerkesztésébe. Szeretném még ma befejezni a Kémjelentésről íródó kisrecenziómat is.

Ha kissé távolabbra nézek, akkor Bálint Péter új könyvét (Hangok csupán) készülök recenzálni az Alföld számára, valamint Balla D. Károly Tejmozijáról szeretnék írni egy alapos kritikát. Mindkét regényt elolvastam már, csak egy kis nyugalomra lenne szükségem gondolataim összetereléséhez.

Midőn ezt írtam, jött egy spam Kovács Bélától a postafiókomba. Idemásolom:

Ön szerint 250 EURO jó ár egy új Volkswagen autóért ?
Szeretne ekkora összegért hozzájutni?
Szeretne tájékoztatást kapni a részletekről?
Jelezze érdeklődő szándékát válaszlevelében.

Itt jelzem szándékomat: most nincs 250 euróm. Se egy új Volkswagenre, se semmire. Sajnálom. Le vagyok égve.

netnapló - újjáélesztés

A minap azon gondolkodtam, érdemes lenne újjáéleszteni a blogomat. Ma pedig arra az elhatározásra jutottam, hogy újjá is élesztem. Szóval ilyen hosszú kihagyás után mivel kezdhetném a helyzetjelentést? Talán azzal, hogy gondjaim vannak. Persze elsősorban önmagammal, utána csak a világgal. Ahogy ez lenni szokott nálam. Az írás most éppen kényszer, de terápia is egyben. Amit kiírok magamból, attól talán könnyebb lesz. Legalább lélegezni könnyebb lesz.

Köszönöm az érdeklődést hogylétem felől. Megint enyhén depressziós vagyok. A legfájóbb: az ok annyira intim, hogy erről nem beszélhetek. Talán annyit mégis megoszthatok itt, hogy a férfi-szerepek idegesítenek. Ha olyan elvárásokkal találkozom, amik komplexust ébresztenek bennem. Ennek így kellene működnie (és kész!). Rossz a gondolkodásom, nem vagyok elég jó, puhány vagyok (vagy túl durva). Ilyenek. Nehéz velem, ezzel tisztában vagyok. Pedig nagyon igyekszem: rengeteg rossz szokásomat feladtam már. Próbálok jobb lenni, és ha nem sikerül? "Jó lesz minden!" - szoktam vigasztalni másokat. De mi van akkor, ha nem lesz? Olyan dolgok kavarognak most bennem, amik porig rombolják azt, ami vagyok. Nem érzem túl jól magam. Most megyek, veszek egy feltöltőkártyát, feltöltöm az egyenlegem, és megpróbálom felhívni azt, akit szeretek. Hátha így enyhül ez a kurva érzés. Nemsokára jelentkezem.

Önmagam ellen (Évjárat 2011)

An-nek

Miután elfogadtam a szerkesztői felkérést egy újabb évösszegző netnapló írására, gondolatban legalább tízszer fogalmaztam át az egészet: hangulatomtól függően mindig más eseményre helyeződött a hangsúly, olyan dolgok is fontosak lettek, amelyeknek egykor nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget. Eddig azt hittem, ez az év nem jelent mást számomra, minthogy a Debreceni Egyetem doktorandusz hallgatója lettem. Emellett országos lapok is elkezdték közölni írásaimat. És ott vannak még az utazások, a konferenciák, az író-olvasó találkozók. Csupa szakmai dolog. Kissé szokványos, unalmas.

Aztán ezt egészében felülírta, hogy beleszerettem An-be. (Vagyis nem voltam egészen biztos benne, de most már tudom.) Nagyon friss az élmény, nincsenek meg még a történetmondáshoz szükséges szavak. Talán soha nem is lesznek. De viszolygok magamtól ezek után.

Közhely: a szerelem veszélyes. Persze ez így nem igaz. A szerelem egy giccses plüssmaci, amit simogatni kell, meg masnit kötni rá, és ki lehet tenni a vitrinbe a poros poharak közé. Igazából a szenvedéllyel kevert perverzitás veszélyes. Az a lélek sötét zugaiban megbúvó koncentrált erőszak-kényszer, amiről az ember nem tud a hétköznapokban. Kell valaki, aki előhozza belőled. Aki megtalálja, és pillanatok alatt felfeszíti a tudattalanba rejtett ajtót, ha nem vigyázol eléggé.

Mindig vágytam egy olyan kapcsolatra, amelyben a legelemibb ösztönös tevékenységek (a zihálás, az, ahogyan a másik eszik-iszik vagy büfög) is képesek izgalomba hozni, esetleg felzaklatni. Arról nem beszélve, hogy a közelében öt perc alatt legalább tíz különféle érzés kerített hatalmába. A sírástól a merevedésig jutottam. És vissza. Ilyen érzéskavalkádban szikrázott minden, és önkéntelenül is belobbantam. Amit csináltam, nem hiszem el: megaláztam a születésnapján, karácsonykor. Majd utána magamat is megaláztam. Két ember omlott össze egyszerre. Másfél napos volt a kapcsolatunk.

Azóta leginkább az ágy szélén ülök. Nem merek elaludni. Görcsbe rándul a gyomrom, akárhányszor arra gondolok: miért? Várom, hogy megbocsásson és újrakezdjük. Ha nem teszi, nem tudom, mi lesz. Legszívesebben egésznap hívnám telefonon, de érzem, hogy idő kell neki. Ilyen szar karácsonyom még sohasem volt. Az újévre nem merek gondolni. Azt hiszem, jobban tisztelem és szeretem őt, mint bárkit ezen a világon. Ő azt mondja, fél tőlem. Meg azt, hogy hazudok.

Miközben ezt a naplót írtam, Palya Bea Nagy utazás-feldolgozását hallgattam. Újra és újra. Sokszor meghallgatom mostanában. Erőt ad. Meg kitartást ahhoz, hogy megismerjem a határaimat. Hogy vigyázzak magamra, és legfőképp a másikra.

Csordás László

Megjelent: Apokrif Online (2011. 12. 30.)

Csak ringani a nyílt vízen (László Noémi: Papírhajó)

László Noémi kötetbe gyűjtötte 1995 óta írt verseinek legjavát, s ezt a válogatást új szövegekkel bővítette ki (illetve néhányat újraírt). Első kérdésünk mindjárt az lehet, mennyit ér ez a kétszáz egynéhány oldalas gyűjtemény? Mivel reprezentatív kötetről van szó, nyilván nem keveset, és attól sem tekinthetünk el, hogy megjelenése után alig egy évvel, 2010-ben a szerző megkapta a József Attila-díjat. De ennél talán mégiscsak fontosabb a következő kérdésünk: hogyan alakul a versek világa a kezdetektől 2008-ig? Kirajzolódik-e valamilyen változás az alkotói pályán? És végül milyen új utakat nyit maga előtt László Noémi? Egy ilyen kisrecenzió már műfaji korlátainál fogva sem törekedhet semmiféle teljességre, de fontosnak vélt részleteket kiragadva talán mégis érzékeltethet valamit a fentebbi kérdésekre adható válaszokból.

A korai versekben (Az égbolt kapujában – 1995) a legszembetűnőbb alighanem a játékosság, a muzikalitás, a gondtalanság, az értelemmel alig-alig bíbelődő lírai alany gyermeki rácsodálkozása arra, hogy valamilyen megfoghatatlan rejtelemből születnek a művek: „Álom küszöbén / ül a vers / és ébrenléttel ámít, // de ébren be nem / járhatod / a szó gyerekszobáit” (Szitakötő, 8.). Kissé különösen hat ma ez a költői megszólalás, s ahogy a legtöbb kritikusa megemlíti: egyáltalán nem divatos. De éppen ezért tarthat igényt az érdeklődésre: mert különc. Máshol például ezt írja: „Csókunk szavak ölében szendereg. / Nincs igazsága: tudatlan gyerek” (Csók, 19.). Ki tenné bele a csók szót ilyen szövegösszefüggésben ma egy versbe? S ami a legérdekesebb, nem tudom eldönteni, hogy ez giccs vagy játékos – direkt – naivitás.

A második ciklus (Apróságok dicsérete – 1996) ezt a megszólalást viszi tovább valamivel tudatosabb, kissé talán nagyobb műgonddal megformált versekben. A lírai én felkerekedik, s a maga választotta úton halad, hogy még jobban megismerje saját (költői) világát: „Mindinkább fakuló, törlendő körvonalakkal / járom, amit még senki sem járt be miattam, / sűrűsödik az utak ki nem ismert / rejteke rajtam” (Garabonciás, 39.). Ahogy egyre inkább elmerülünk a kötetben, feltűnik, hogy László Noémi sokat és könnyen ír. Könnyen, akár a papírhajó libeg a vízen. Ez persze a versek minőségére is kihatással van: egyenetlen színvonalú szövegek kerülnek egymás mellé nem egyszer.

A Befejezetlen múlt – 2000 már poétikailag is több változást mutat az előzőekhez képest. Fellazulnak a kötött versformák, gyakorivá válik a sorátlépés, a rímek nem olyan maguktól értetődően, kimérten válaszolnak egymásra. A lírai én szembesül a szürke hétköznapokkal: „Tizenhét napja számon tartom azt, / hogy nem történik semmi különös” (Fontos, 67.).

Az egészben-látás lehetetlenségének tapasztalatával számol a Semmi himnusz – 2004 szubjektuma. Már nem biztos, hogy minden azonos önmagával. A versekben is megjelenik egyfajta válsághangulat: „… nem vasból, rézből, / ezüstből készül a lélek, már levegőből, / sablonból, szeletekből készül” (Özönlés, 93.). A látványosan megsokasodó allúziók ironikusan hozzák párbeszédbe a költői hagyományt. A gazdát bekeríti háza Babits versét juttatja eszünkbe. De míg a költőelőd versében a gazda cselekvő, aki a lécekkel védi meg magát az „új barbár század eljövetelétől”, addig László Noémi gazdája tehetetlenül szenvedi meg a létbevetettséget: „Folyik az élet. / Értetlenül tűrni kell, / hogy az egyetlen biztosat / nem lehet önként megosztani senkivel” (125.). Az Intés az őrzőkhöz Ady felszólításával perel, hiszen korántsem magától értetődő, mit és hogyan kell (meg)őrizni ma.

Az új verseket magába foglaló utolsó ciklus (Lámpagyújtás – 2008) egészen sok József Attilára utaló sort, illetve József Attila-átiratot tartalmaz. László Noémi ezzel a korszakalkotó költői életművel, nagyhatású hagyománnyal szeretne kezdeni valamit. Hozzátehetjük: nem mindig sikeresen. Az Ideálban például az Óda soraira játszik rá: „Ártalmas tréfa végül az egész. / Pont az a gond, hogy nem csüng le a kéz. / Nem lágy az emlő, melege se száll” (141.). Ezt a megoldást még elfogadjuk, bár kissé erőltetettnek érezzük, de mihez kezdjünk egy Születésnapomra-átirattal, amiben nem fedezünk fel semmilyen többletet az eredeti vagy az időközben megszaporodott átiratok között. Tóth Krisztina kissé különös rímei (a Porhóban, pl. „csecsem / becse”) vagy Kovács András Ferenc virtuóz megoldásai (Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!) után nehéz újat mutatni.

Fentebb olyan tendenciákat emeltem ki, amelyekben lehetőséget látok arra, hogy ez a többrétegű lírai beszédmód kiforrjon, megerősödjön. Minden olyan törekvés szimpatikus, ami a kanonizált irányok mellett (vagy épp ellenében) jelenik meg az irodalmi színtéren. Ebben a lassan változó poétikában talán több lehetőség rejlik, mint azt első pillantásra gondolnánk, László Noémi nagy utat tett meg a naiv megszólalástól az iróniáig és az irodalmi hagyományokra való rájátszásig. Kíváncsian várjuk, mi fog történni ezek után.

László Noémi: Papírhajó, Válogatott és új versek 1995-2008, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2009.

Megjelent: ÚjNautilus (2011.12.17.)

A felkészüléstől a szétszóródásig

A fiatal nemzedékek helyzete a kortárs kárpátaljai magyar irodalomban 

„Mert növeli, ki elfödi a bajt”
(Illyés Gyula: Bartók)

Ha az elmúlt közel tíz év fiatal kárpátaljai magyar irodalmát szeretnénk egy történetbe foglalni, két fogalmat célszerű előre kiemelni. Az egyiket a történet elejére helyezzük, ami nem más, mint a felkészülés, a másikat pedig e történet végére, évszám szerint pontosan 2011-re, ami a szétszóródás lesz. Fontos tisztázni: a felkészülés alatt itt a sikerületlen próbálkozásoktól a számba vehető irodalmi értékekig megtett utat, a szétszóródás alatt pedig a kárpátaljai fiatalok között lévő egység, csoport, generációs sajátosság kialakulatlanságát értjük. E két fogalom mentén tekintsük át most vázlatosan ezt a rendkívül töredékes és különféle zavaroktól sem mentes időszakot.

A kárpátaljai magyar alkotók az ezredforduló első éveiben nem rendelkeztek önálló irodalmi fórummal. Kétségtelen, hogy elismertebb íróink, költőink ekkor is folyamatosan jelen voltak a magyarországi irodalmi folyóiratokban, mégis azt kell mondanom, helyi, önálló, az alkotókat összefogó orgánum nélkül aligha került volna sor a fiatal alkotók sorozatos jelentkezésére. Itt szükséges kitérni arra, hogy 1999-ben Budapesten megalapítottak egy félig-meddig kárpátaljai kötődésű folyóiratot Véletlen Balett néven, amely sajnos 2005-ben megszűnt. Állandó, fiatalnak mondott szerzői közül Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás, Bagu László bekerült a kárpátaljai irodalomtörténet-írás kánonjába. Más, ekkoriban és e lapban publikálni kezdők (például Brenzovics Marianna) csak sokkal később és a Véletlen Balettől nagyrészt függetlenül jutottak el arra a szintre, hogy bekerüljenek kulturális tudatunkba. E folyóirat tevékenységének megítélése nem tartozik jelen írás keretei közé, annyi azonban elmondható, hogy radikális szellemiségének a mai fiatal kárpátaljai magyar irodalomra való hatása rendkívül csekély. Ennek több feltételezhető oka is van, amelyekre nincs mód itt kitérni.

A kárpátaljai magyar írók nagy többsége (egészen pontosan a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja) 2002-ben jelentette be igényét egy önálló irodalmi-művészeti orgánum létrehozására. Az ekkor meginduló Együtt című folyóirat máig létezik, negyedévente jelenik meg, ezzel is bizonyítva: van irodalmi élet Kárpátalján, még ha nem is nevezhető jellegadóan erősnek az egyetemes magyar irodalom szemszögéből nézve.[1]

Az Együtt hajdani főszerkesztője, Nagy Zoltán Mihály fontosnak tartotta a fiatalok, pályakezdők folyamatos publikálását, amely nemsokára hagyománnyá vált, és a lap indulásakor az Új vetés, 2010-től pedig a mintegy újrakeresztelt Szárnypróba rovatban egészen sok fiatal alkotó került bemutatásra. Természetesen a problémák ezzel korántsem oldódtak meg, ugyanis a felmutatás kényszere nemegyszer sokkal fontosabb volt, mint az esztétikai érték. (Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen Nagy Zoltán Mihály szerkesztői jegyzeteiben maga is gyakran említi a kéziratok nagy többségének nívótlanságát, az irodalmi élet szervezetlenségét, a rendszeres író-olvasó találkozók hiányát stb.[2]  Ezek ma már részben megváltoztak: vannak tehetségkutató versenyek, rendszeresnek mondható felolvasóestek, találkozók, és egyre többen jelentkeznek értékes írásokkal.)

Persze egy pályakezdő költőről-íróról nem egyszerű megmondani, mennyire tehetséges, illetve milyen művészi teljesítményt várhatunk majd tőle a jövőben, de azért egy többkötetes szerző esetében már nagyjából tisztában lehetünk a képességekkel és az alkotások súlyával. Itt két példát érdemes kiemelni, amely rámutat irodalmiságunk értékzavaraira, és arra is, hogyan fejlődik a kritika, amely eredeti rendeltetését betöltve igyekszik megmondani egy itt születő műről, hogy az valójában mennyit ér.

Becske József Lajos 2002-ben jelentkezett első kötetével, melynek címe: Indián szívek a kövön. Később még két önálló verseskönyve jelent meg: a Barlangok mélyén 2005-ben és az átkozott szerepben 2007-ben. Bakos Kiss Károly a Becske-lírát áttekintő kritikájában – számomra legalábbis – meggyőző érvekkel támasztja alá, hogy még a legutolsó versgyűjteményben is olyan alapvető hibákkal találkozhatunk, melyeknek semmi keresnivalójuk egy többkötetes költőnél.[3] A teljesség igénye nélkül: kevésbé eredeti, elkoptatott hasonlatok, prozódiailag teljesen széteső formák alapvetően hagyományos, ütemhangsúlyos verselés mellett, gyenge József Attila-utánérzések. Sajnos továbbfejlődés nem várható, mivel az utóbbi években Becske József Lajos teljesen elhallgatott.

Másik példám az Együtt hasábjain a közelmúltban lezajlott, hangvételében sokszor tárgyához méltatlan, a személyeskedésektől sem mentes vita Pap Ildikó második, Táltosok című regényéről.[4]  A mű valóban sikerületlen: prózapoétikailag kidolgozatlan, a szerző gyakran él sablonszerű és a mai romantikus regényekből, illetve szappanoperákból jól ismert hatásvadász elemekkel, amelyek elrontják a regényt. Ezzel együtt ez a vita tökéletesen megmutatta, mennyire nehezen tud kialakulni nálunk egy egészséges, a művek hibáira és erényeire is rámutató kritikai élet.

Tehát ha a mai fiatalok munkáit szeretnénk értelmezni, ezeket a zavarokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Továbbá azt sem, hogy fiatal nemzedék (a szó klasszikus értelmében) mind ez idáig nem alakult ki nálunk. Bár történt egy kísérlet még 2007-ben, amikor is Kovács Gábor szerkesztésében megjelent az Új vetés. Pályakezdő fiatalok antológiája (A kárpátaljai magyar irodalom ötödik nemzedéke). A könyvben viszont nem található olyan írás, amely a nemzedéki elkülönülés igényével mutatna rá valamiféle közös alkotói szemléletre. Az antológia így képtelen betölteni generációs feladatát, a benne megjelent írások összessége semmivel sem mond többet, mint egy-egy írás külön-külön. Ennek oka minden bizonnyal abban keresendő, amit S. Benedek András így fogalmazott meg: „a kárpátaljai magyar irodalom feljövő nemzedéke diaszpórában él. Nincs lehetősége arra, hogy szembesüljön önmagával, hogy a korai számvetést megélje.”[5]  Érzi ezt Bertha Zoltán is, aki áttekintő előadásában nem kísérli meg nemzedékként elkülöníteni a pályakezdőket, inkább külön, egyéni teljesítmény alapján veszi őket számba.[6]  Az is nagy kérdés, mennyire nevezhető fiatalnak egy 35-40 éves kora után első önálló kötetéig eljutó szerző, hiszen mi az irodalmi „felnőttség” kritériuma: az állandó jelenlét, a kiforrott hang vagy a több kötet? Ennek megválaszolása a helyi kritika és irodalomtörténet-írás adóssága marad.

Itt érkeztünk el a bevezetésben jelzett felkészüléstől a szétszóródásig, ugyanis bár fiatal nemzedékről továbbra sem beszélhetünk (nálunk egyelőre nincs az Előretolt Helyőrséghez vagy az egykori Telep Csoporthoz hasonló csoportosulás), vannak fiatalnak mondható alkotóink, akik közül már többen is felmutattak értékes műveket, mások pedig állandó jelenlétükkel, fejlődésükkel adnak biztató jeleket a kezdeti, meglehetősen egyenetlen, dilettáns vonásoktól sem mentes időszak után. Azt is hangsúlyoznám, hogy bár az irodalomtörténet- és kritikaírás hajlamos eltúlozni a generáció jelentőségét, könnyen meglehet, hogy egy-egy magas nívójú egyéni teljesítmény felülírja eddigi előfeltevéseinket (itt elsősorban Berniczky Éva és Penckófer János munkáira utalnék). A legcélszerűbb az, ha a továbbiakban kiemelünk néhány szerzőt. Ezáltal talán kaphatunk egy általános képet, amely vázlatosan bár, de képes bemutatni a fiatal kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát.

Lengyel János több műfajban is alkot. Repertoárjában megtalálható a tanulmány, a jegyzet, az esszé, az interjú, az aforizma, a szatíra, a vers és a szociográfia. Eddig öt önálló kötete látott napvilágot. A Kárpátaljáról jöttem (2003) a rendszerváltás után a szülőföldjén, illetve Magyarországon elhelyezkedni vágyó, de környezetétől minduntalan elidegenedő fiatal reménytelen próbálkozásait mutatja be meglehetősen vegyes minőségű írásokban. A valóság szaga (2006) már látható fejlődést mutat: a finom iróniával sikerül érdekessé tenni a kissé kopott realisztikus leírásokat, továbbá említést érdemelnek a különféle nyelvi játékok is. A Fallal az arcnak (2008) viszont sokkal egységesebb írói törekvést tár elénk. A vendégmunkási létet bemutató, általában csattanóra kiélezett rövid történetek magukban hordoznak egyfajta – a társadalomból való kivetettséggel társuló – szemtelenséget, amely közel hozza Lengyel János prózavilágát Tersánszky Kakuk Marci-történeteihez. Aforizmakötetében (Lyukkal bélelt zsebem avagy hogyan írjunk angolokat? Aforizmák, 2009) a nyelvvel való játék kerül előtérbe.

Lengyel János eddigi irodalmi tevékenységével kapcsolatban elsősorban a szatirikus hangvételt, a vérbő, könyörtelen humort emelték ki.[7]  Azonban alapvetően érvényes könyveire Nagy Zoltán Mihálynak az aforizmakötetről írt véleménye: néhol tetten érhető a pongyola megfogalmazás, a „szólelemények” verejtékszaga, a felületes megoldások sokasága, továbbá egyfajta „sorozatgyártás”, amely miatt a műveket „néha kimódoltság, mesterkéltség jellemzi”.[8]  Legértékesebb írásait alighanem a vendégmunkási létet körüljáró és értelmező esszéi, novellái jelentik. A nemzedéktársakat is megszólító interjúkötetének (Halott ember karácsonya, 2009) pedig egyértelműen kordokumentum-értéke van.

Bakos Kiss Károly 2005-ben kezdett el publikálni, s egyből kitűnt a pályakezdők közül formaérzékével, alapos verstani felkészültségével. Első kötete Legyen vers címmel jelent meg 2007-ben, melyet a kritika alapvetően jól fogadott. S. Benedek András szerint „Bakos Kiss Károly a képek, átlényegítések, fogalmi átvetések mestere”,[9]  Bertha Zoltán pedig úgy véli, hogy ő „az újabb kárpátaljai magyar költészet máris legmarkánsabb képviselője”.[10]  Költészetére leginkább a csiszoltság, a tudatosság és spontaneitás összehangolása, az erőteljes érzelmi-intellektuális koncentráltság jellemző. Több verse benne él a köztudatban (megzenésítik,[11]  továbbá mondják őket versmondó versenyeken), hiszen a dallamosság, a formák változatossága, a helyi színek és a kárpátaljai magyarság lét- és sorskérdéseire adott válaszai fontossá és egyre inkább elismertté teszik a költőt. Versvilágának érzékeltetése végett a kötet egyik erőteljes művéből idéznék: „Itt esők mosnak és örök / Szálai éles dróttá hűlnek // Itt kínok laknak meg örömök / S az örömök kitelepülnek” (Cím nélkül).

A kritika által olykor hiányolt „meghökkentően, váratlanul eredeti szempont vagy lelemény”[12]  egy sajátos, önálló nyelv létrehozásával teljesíthető, melynek nyomait már most felfedezhetjük újabb verseiben: „És része még az elgázolt kutyák / A világnak a hajhullás a rák / A megnagyobbodott szívizom / Angyaltetem a grádicson” (Része még).

Lőrincz P. Gabriella 2008-ban debütált az Együttben, s rá egy évre megjelent önálló kötete, a Karcok. A cím beszédes: „karcokból”, pillanatképekből, impressziókból áll a verseskönyv nagy része, melynek darabjait a költői nyelv kipróbálása, a saját hang keresése, a formákkal való kísérletezés jellemzi. A kötött formák kevésbé érdeklik, a pillanatnyiságot a gondolatok szabad áramlásával igyekszik papírra vetni a szerző. Ennek persze megvan az ára: nem mindig sikerül elkerülni a közhelyeket, valamint túl sokszor érezzük úgy, hogy befejezetlen verstöredékek füzérét olvassuk.[13] S. Benedek András bírálatában pontosan rámutat a kötet legnagyobb gyenge pontjára: „Mélységesen megélt sorok sorakoznak a könyvben. Versek. Hogy azonban néhány szép kivételtől eltekintve, egészében költészetté emelkedhessenek, arra a közös gondolat, a nyomtatás előtti szigorú kritika szükséges.”[14] A közös gondolat most már többé-kevésbé felfedezhető például a vallásos tematikájú versekben, és a művek is egyre kiérleltebbek lesznek: „Tengerpart. / Olajfolton sellőtetem. / A vak jövőbelátók / megírtak mindent. / Nostradamus Jánossal / sétál, / A beteljesített / jelenésekről beszélnek. / A Teremtő a teremtés / koronáját vigasztalja, / vegyszeres bort isznak” (Patmoszi jelenés). Korai lenne még megmondani, merre tart Lőrincz P. Gabriella lírája, de verseiben felfedezhető egyfajta tárgyiasságra, hermetikusságra való törekvés, és már most felismerhető egy meglehetősen nyitott népi-vallásos motívumvilág.

Czébely Gabriella Holló hajam vánkosán című bemutatkozó kötetét szintén 2009-ben vehettük kézbe. Czébely lírája leginkább tradicionálisnak mondható. Versépítkezésében, metaforahasználatában az érthetőségre, a könnyű befogadhatóságra törekszik. Kötetének egyik legnagyobb hibája a kiforratlanság: a ciklusok nem eléggé átgondoltak, esetlegesek, és egészen sok meglehetősen egyenetlen alkotással találkozunk olvasás közben.[15]  Versnyelve akkor látszik igazán működni, amikor szabadjára engedi nyelvi fantáziáját, nem akar irodalmias lenni, és – a szlenget sem megvetve – alkot:[16]  „Kösz. Megvagyunk. Néha / vannak köztünk viták, / de rég beláttuk: / csak együtt megy tovább” (Búcsú).

Brenzovics Marianna 2010-ben jelentkezett Kilátás című regényével, melynek „esztétikai megformáltsága, poétizáltsága révén azonnal kitűnik az indulók, de az ismertebbek közül is”.[17] Költőnek készült, de a líraiságot megtartva prózaíró vált belőle. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy első regényének már most létezik a kárpátaljaitól nagyrészt független recepciója. Elsősorban az elevenséget, a hiteles stilizációt,[18] a nyelvi klisék mellőzését,[19] a filmszerűséget [20] emelték ki eddig írói erényei közül.

A Kilátás szövege valóban rendkívül megformált, Brenzovics Marianna „másfélszáz szellősen tördelt oldalon, kisszámú eszközzel képes összetett világot alkotni”.[21] Az olvasó számára a nyelvi kísérletezés és a valósággal való folyamatos feszültség teszi a könyvet frissé, szerethetővé. Az egyes szám első személyben megírt mű főhőse, az én-elbeszélő egy kárpátaljai lány, aki az életrajzi vonatkozások miatt több ponton is azonosítható a szerzővel. A kilátás mint központi motívum a Múlt című fejezetben kap súlyos értelmet: „A nő már félmeztelen volt, keze a csipkés bugyijában, anyám talpig felöltözve és józanul a süteményt darabolta. Észrevette, hogy sápadt vagyok és folyik a számból a fehér nyál. […] Nem kell mindenre odaügyelni, mondta. Ne ügyeljek, nézzem a füvet, a kilátást, szép a kilátás.” A kilátás tehát a valóság megtapasztalásának ebből a gyermeki élményéből emelkedik a regény világértelmezésévé: a világ csak annyi, amennyit a kilátás megmutat magából (szemlélődés), pontosabban: amire mi odafigyelünk (nézés). Előtérbe kerül a szexualitás, a pornográfia, a női–férfi szerepek üressége, a különféle társadalmi problémák hétköznapi jelenléte (gyermekprostitúció, emberkereskedelem stb.), melyek végig keverednek az én-elbeszélő által kreált álomvilággal, valamint a tévében látható műsorok álvalóságával.

A Kilátás nem hibátlan alkotás, néhol tetten érhető a túlírtság,[22] a kevésbé igényes, kevésbé érdekes versszerű betétekkel sem igazán tudunk megbarátkozni, Csobánka Zsuzsa pedig egyenesen úgy látja: „a regény […] impressziókra épül. A benyomások asszociációk mentén épülnek tovább, amely a mű gyengeségét eredményezi: szétesős, kevésbé összeszedett mondanivaló kerekedik ki így.”[23] Én úgy gondolom, a regény poétikája működőképes: a Kilátás egy különleges, összetett, többféle olvasatot kiprovokáló mű.

Mint láthatjuk, a szétszórtság egyben azt is jelenti, hogy az itt kiemelt szerzők nagyon kevés dologban mutatnak hasonlóságot: irodalomszemléletük lényegében különböző. Majdnem ugyanezzel a problémával találjuk szemben magunkat, ha a most pályára lépő huszonéves korosztályról szeretnénk valami irodalmilag releváns közös sajátosságot megállapítani: csupán annyit jelenthetünk ki bizonyosan, vannak a pályán néhányan.

A fiatalok publikációs lehetőségét tekintve az Együtt pozíciója továbbra sem változott, hiszen még mindig ez az egyetlen irodalmi folyóirat nálunk, azonban fontos kezdeményeket fedezhetünk fel az interneten, elsősorban a blogoszférát tekintve. Itt említeném meg például Kovács Eleonóra [24]  és Marcsák Gergely [25] nevét, akik népszerűnek, olvasottnak mondható kultúrblogot írnak, és nemegyszer tesznek közzé ígéretes írásokat.

Végezetül pedig talán érdemes feltennünk a kérdést: mitől lesznek a fent tárgyalt művek a kárpátaljai magyar irodalom alkotásai? Ennek megválaszolásakor figyelembe kell venni, hogy a történelmi-társadalmi kontextus, a kisebbségi léthelyzet még ma is erősen hat az itt születő művek világára. Ez a hatás pedig egy történet elmesélését teszi lehetővé, amit hagyományosan kárpátaljai magyar irodalomnak nevezünk, hiszen „a történelem és a nyelv, a személyiség, nyelv és az irodalom szétválaszthatatlan egybetartozása természetesen teszi lehetővé, sőt szükségessé a további tagolást a magyar irodalom egységén belül. Ez a tagolás nem az egységet bontja meg, hanem tartalmasabbá teszi azt.”[26] Az így elmondott történet nem az egyetlen ugyan, és nem is nevezhető a „legigazabbnak”, de hogy ma is lehetséges ilyen, abban biztos vagyok. Az azonban, hogy kik válnak a huszonéves pályakezdőkből művészekké, még a jövő titka, ugyanúgy, mint hogy hány mű marad fenn az idő rostáján a fentebb kiemeltek közül.

Jegyzetek:

1. Vö. Pécsi Györgyi, Globalizáció és kisebbségi irodalmak, Véletlen Balett, 2000/1, 81.
2. Ld. pl. Nagy Zoltán Mihály, Szembenézni, Együtt, 2005/4, 10.
3. Bakos Kiss Károly, Átkozott szerepben, Együtt, 2008/4, 79–83.
4. Ennek összefoglalását és bírálatát ld.: Csordás László, Pap Ildikó Táltosok c. regényvázlata. Egy kidolgozatlan regény körül kialakult vita lezárásának kísérlete, Együtt, 2010/2, 91–99.
5. S. Benedek András, Egy verseskötet ’karcairól’, Együtt, 2009/4, 60.
6. Bertha Zoltán, Új vetés. Fiatal nemzedékek a kárpátaljai magyar irodalomban, Együtt, 2010/1, 72–82.
7. Vö. Kudla György, Egy új tehetség második könyvéről, Együtt, 2007/1, 80.
8. Vö. Nagy Zoltán Mihály, Új levél Janeknek, Együtt, 2010/4, 79.
9. S. Benedek András, Készülődés (A kárpátaljai magyar írás), Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2007, 71.
10. Bertha Zoltán, Legyen vers. Bakos Kiss Károly első kötete, Együtt, 2008/1, 60.
11. Ld. pl. Marcsák Gergely feldolgozását a YouTube-on: http://www.youtube.com/watch?v=b6l51Tt4D64
12. Bertha Zoltán, I. m., 64.
13. Erről bővebben: Csordás László, Bevezető = „Véred tinta / Lelkedben oldalak…” Válogatás Bakos Kiss Károly és Lőrincz P. Gabriella verseiből, KMMI-füzetek X, Ungvár, 2011, 3. o.
14. S. Benedek András, Egy verseskötet ’karcairól’, I. m.
15. Vö. Bakos Kiss Károly, Hollóhajak, vánkosok, Együtt, 2010/3, 65 –68.
16. Vö. Csordás László, „… mint megfőzni egy levest”, Partium, 2010/2011. tél, 38.
17. Penckófer János, A stúdiók kora (előtt és után). Irodalmi-kulturális irányultságok, folyamatok, szerveződések, fórumok Kárpátalja eddigi kilencven évében, Magyar Napló, 2011. június, 32.
18. Balla D. Károly, Az érvényes manír, http://bdk.blog.hu/2010/07/11/az_ervenyes_manir (Hozzáférés: 2011. június 27.)
19. Szilágyi Zsófia, Petőfi turbógyerek, ÉS, 2010. június 4., illetve http://www.es.hu/szilagyi_zsofia;petofi_turbogyerek;2010-06-03.html (Hozzáférés: 2011. június 27.)
20. Rácz Péter, Ex libris, ÉS, 2010. szeptember 3., illetve http://www.es.hu/racz_peter;ex_libris;2010-09-05.html (Hozzáférés: 2011. június 27.)
21. Krupp József, A kiáltás hiánya, Bárka, 2011/3, 94.
22. Vö. Balla D. Károly, I. m.
23. Csobánka Zsuzsa, Memento 2010 – az idegenek, Műút, 2010/021, 78.
24. Kovács Eleonóra blogja, http://kovacseleonora.blogspot.com/
25. Marcsák Gergely blogja, http://ungonberken.blogspot.com/
26. Görömbei András, Az egymást erősítő sokféleség, http://www.kortarsonline.hu/9910/gorombei.htm (Hozzáférés: 2011. június 27.) (Új link)

Megjelent: Kortárs, 2011/11., 92-97. o., illetve weben: www.kortarsonline.hu 

A messziről jött irodalmak (interjú)

Az ÚjNautilus legújabb estjén kárpátaljai és erdélyi írók mutatkoznak be, majd a morningdeer együttes mozdítja be a közönséget. Csordás Lászlóval beszélgettünk…

A38: A következő ÚjNautilus est címe: Transzgresszió - a messziről jött irodalmak. Miért választottátok ezt a címet?

Csordás László: Igazából a címet már készen kaptam a szervezőktől, így nem tudom, ki, miért választotta. De szerintem jó találat, tükrözi a találkozó lényegét. Valahogy így értelmezem: ha távol is van Budapesttől és egymástól az a két központ, ahonnan a szerzők jönnek (Kolozsvár és Beregszász), van, ami összeköti őket: mindannyian az államhatáron túl, kisebbségben alkotnak. Ez olyan sajátos léthelyzet, ami Budapesten aligha átélhető, ezért érdekes, fontos lehet minden találkozás ezekkel a tapasztalatokkal.

A38: Hogyan került választásra az a négy író, akiket ezen az estén bemutattok?

Csordás László: Nyilván szem előtt tartottuk az életkort: az ÚjNautilus elsősorban fiatalokat, pályakezdőket szeretett volna bemutatni ezen az esten. A kárpátaljaiak (Bakos Kiss Károly és Lőrincz P. Gabriella) már túl vannak az első köteten, mindketten kaptak kritikusi-olvasói visszajelzéseket. Érdeklődéssel és közönnyel egyaránt szembesültek. A kolozsváriakkal, Serestyén Zalánnal és Visky Zsolttal még nem találkoztam. Ők sokkal fiatalabbak, még kötet előtt állnak. Számomra is meglepetés lesz a velük való beszélgetés.

A38: Egy nyelvben élünk,  így egy egyetemes magyar irodalomban is szeretünk gondolkodni, de vajon mennyire tudnak képviselőinek, művelőinek a különböző csoportjai, így a határon túli irodalmak is a teljességbe bekapcsolódni, s mit tudnak, tudhatnak az aktuális magyar irodalomról fővárosban, vidéken, a határon túl vagy a szórványokban, s mit lehetne tenni a közeledés, és a minél jobb kölcsönös megismerés érdekében?

Csordás László: Szeretjük használni még a határtalan jelzőt is. De a határok megvannak. Ukrajnát tekintve legalábbis biztosan. Ha csak arra gondolok, mennyire körülményes a beutazáshoz és tartózkodáshoz szükséges vízum beszerzése, a hideg kiráz. Pedig ez alap. Lenne. És ezek az apróságok áttételesen, de kihatnak az irodalomra. Ettől függetlenül, akik tudnak lobbizni, jelen vannak fontosabb fórumokon, azok bekerülnek a köztudatba. Akik nem, azok nagyon nehezen. Persze vannak – ha kevesen is – akik érdeklődnek a kisebbségi magyar irodalmak iránt. De mi is figyeljük, amennyire otthonról lehetséges, mi zajlik Budapesten, Debrecenben, Erdélyben vagy máshol. A kárpátaljai állapotot ismerem, de nem sok jót tudok elmondani róla: a könyvesboltokba alig-alig kerül kortárs magyar mű, a könyvtárak felszereltsége sok kívánnivalót hagy maga után. Mondjuk, az internet segít. Meg persze a találkozók, nyári egyetemek és az ehhez hasonló estek. Sok kellene még ilyenekből: száz, ezer. És akkor talán jobban közelednénk egymáshoz. Felébredne valamilyen kölcsönös vágy a megismerésre.

A38: Blogot írsz, sőt, videókkal, kommentárokkal, hírekkel is gazdagítasz. Hogy működik, milyen gyakran írsz, s szerinted mennyire fontos párhuzama a könyv- és folyóirat-kiadásnak a számos internetes lehetőség? Átalakult annyira, mint Gregor Samsa?

Csordás László: Annyira azért nem. A blogolást jó lehetőségnek gondolom, de nem értékelném túl. A Facebookkal összekapcsolva több olyan olvasót szerezhetünk, akik nem biztos, hogy könyveket vennének egyébként a kezükbe. A fiatal- és középnemzedék ki is használja ezt, a nagyöregek – tapasztalataim szerint – fanyalognak. De persze ahhoz, hogy valakinek a nevét ismerjék a szakmán belül, nem elég blogolni, nyomtatott folyóiratokban is meg kell jelenni. Ez még mindig amolyan presztízskérdés. Sajnos. Tavaly elég sok bejegyzésem született, hetente több is. Szeptembertől viszont tanulmányaim miatt visszavettem a tempóból. A máshol megjelent szövegeimet azért mindig elérhetővé teszem a blogon.

A38: Hogyan kapcsolódik az est irodalmi részéhez a morningdeer koncertje, s mit hallhatunk majd, és lesz-e tánc?

Csordás László: Ahogy Borbély András barátom mondaná: úgy kapcsolódik, hogy utána következik. Persze az sem mellékes, hogy a morningdeer lírai hangoltságú, jazz-es zenét játszik, az esten pedig négy költő mutatkozik be. Minden más kapcsolódási pont felfedezése a nézőkre van bízva. Tánc lesz, persze, tánc mindig van. Mindannyian szeretjük a táncot.

A38: Mit javasolnál az olvasók figyelmébe a közeledő vásárlási-ajándékozási láz kapcsán? Kik az irodalmi kedvenceid, s te milyen köteteket ajándékoznál?

Csordás László: Az utóbbi időben egyre kevesebbet ajándékozom. Ahogy én is alig kapok ajándékot. De ha idén karácsonykor szeretnék valakinek adni valamit, akkor elsőköteteseket választanék: Ughy Szabina: Külső protézis, Simon Márton: Dalok a magasföldszintről, Szvoren Edina: Pertu, és hogy egy kicsit hazabeszéljek, Brenzovics Marianna: Kilátás. Ezeket a könyveket nagyon tudtam szeretni. Egyébként sosem voltak igazán irodalmi kedvenceim. Rácsodálkozással olvasok mindent, amit jónak érzek.

Megjelent: a38.hu

Az estről készült képek a Facebookon.

Transzgresszió - A messziről jött irodalmak

Open publication - Free publishing - More literature

Talpon lenni (Alföld, 2011/11.)

Amikor már teljesen meguntam az ősz végi kopár táj kémlelését, még a buszon felütöttem a novemberi Alföldet. Majd ahogy elkezdtem böngészni a versközléseket, megakadt a szemem néhány Marno-soron: „üveges / hőségben, éjszaka vörösbort / ittál a noxyronra, és kést / rántottál a tükrös szekrényre” (Filc). Felkavaró léthelyzet. Rendkívül szuggesztív szöveg. Mikor végre hazaértem, újból elolvastam ezeket a sorokat, később pedig a teljes lapszámot.

A friss Alföld két Bertók-verssel indít. A Bertók László költészetére általában jellemző bizonytalanság ezúttal is a hiányos mondatszerkezetek révén közvetítődik. Érezzük, hogy valamilyen fontos dologról szeretne beszélni a költő, de ez a dolog megnevezhetetlen, nyelvileg megfoghatatlan, csak a megsejtés lehetősége marad számunkra: „Ahogy jössz, mert el akarsz menni, / s megakad a percben a semmi, / ahogy ott vagy, de nem találod, / s világgá lesz a dobogásod” (Ahogy közötte, mint az álom). Marno János hét verssel van jelen. A fentebbi idézeten kívül a kés motívuma kétszer is visszatér (Egész közel; Nem készül), és a harcra (mással? önmagunkkal?) választ sugall a Szélcsend befejezése: „járni járok / én ide, és nem kötekedni. / Vadászni, mondjuk, a békémre, / mely ott kerül, amerre nézek”.

Gömöri György remek ódát írt – talán Csokonai hatásától sem egészen függetlenül – az emberi talphoz. A teljes szöveg megérdemelné, hogy idecitáljuk, de most meg kell elégednünk egy rövid ízelítővel: „Veled indul a nap. / Rajtad járunk, s ha úszunk, veled rúgunk vizet. / Még fél lábon sem állhatunk meg nélküled. / Alázatos, derék szolgánk, most az egyszer / – minden testrész fölött – hadd dicsérjelek!” (Óda az emberi talphoz) És akinek ez még nem lenne elég, Petrence Sándor ínyenceknek való verséből megtudhatja Az örök ílet titkát: „Ej, az Ílet, / csupa víglet, / s kesernyű is, / mint a szíklet”.

Kemenes Géfin László regényrészlete a Fehérlófiából az ötvenhatos emigránsok montreáli mindennapjaiba enged bepillantást: kórház, kurvák, söröző, emlékezés. A kelleténél talán kissé nagyobb terjedelmű útleírásában (elbeszélésében?) Zalán Magda guatemalai kalandjairól számol be (Guatemalai anzix). Bár érdemes lett volna kihúzni a feleslegesnek tűnő részeket, és egy feszesebb szöveggel izgalomban tartani az olvasót, de így is figyelemfelkeltő a magyar kulturális utalások, a párhuzamok állandó jelenléte: „egyszer az egyik udvaron idősebb nő vasalt úgy, ahogy erdélyi nagymamám”; „Így halt meg, kevéssel ötvenedik születésnapja előtt Francisco Morazán, némi túlzással, kissé erőltetett történelmi párhuzammal Guatemala Kossuth Lajosa”. Farkas Arnold Levente egy nagyobb csokorra való kisprózájából (összesen tizennégy darab) a visszafogott iróniával és humorral operálók a leghatásosabbak: „Zoli Emese boltjában vett egy szál virágot. Egy kisfiúnak pénzt adott, hogy vigye el Lujza lakására. A kisfiúnak senki sem nyitott ajtót. A pénzen moziba ment, a virágot el is adta. A moziban szerelmes filmet vetítettek. A hátsó sorban Cézár és Lujza ölelkezett” (A szomszéd fiú).

A tanulmány rovatban ezúttal Dobos István alapos Édes Anna-elemzésének első része kapott helyet (A regény performativitása). Mivel a teljes szöveg csak később válik hozzáférhetővé, így nem lenne szerencsés ebből a részből messzemenő következtetéseket levonni, de egyértelműen pozitívnak tekinthető, hogy a 2010-ben megjelent kritikai kiadás ilyen gyorsan beépül a Kosztolányi-recepcióba. Lőrincz Csongor élvezetes stílusú Esterházy-tanulmánya (Tanúságtétel, archívum, erőszak) számomra nagy meglepetés volt (németről fordította: Lénárt Tamás). A Javított kiadást a túlhajtott exkluzív szakzsargon helyett közérthető nyelven, de az interpretációs problémákra állandóan reflektálva elemzi.

A Szilágyi Ákos és Bacsó Béla szövegéből összeálló művészeti rovat után, a lapszám végén Bódi Katalin, Deczki Sarolta, Fábián Emese és Farkas Zsuzsanna recenziói olvashatók. Ezek közül Bódi Kataliné fogott meg leginkább őszintesége miatt: „számomra ez a szöveg olvasóként csupa kihívást és eldöntetlenséget jelentett, olyan csakis komoly játékot, amelynek nyomán valamiféle zavarodottság, a kényelem és az automatizmusok elvesztése miatt érzett szorongás támadt bennem” (Nyomorultak az elveszett illúziók nyomában). Egy ilyen vallomás után már forgatom a fejemben, hogy beszerzem Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regényét.

Alföld, 2011/11.

Megjelent: kulter.hu (2011. 11. 22.)