Hosszas technikai tökölés után végre beindult a kulter.hu-nak keresztelt új kulturportál. Azt kell mondjam, megérte a várakozást. A szerkesztők minden részletre ügyeltek. Gondosan kimunkált, szolíd dizájn vár az oldalon. A felület könnyen kezelhető, olvasóbarát. Az írások igényesek, tematikailag változatosak (a klipelemzésektől a pc-s játékokon át a könyvkritikákig sok dolog megtalálható). A friss induláshoz képest elég szép anyagmennyiség érhető már el. A szerzők és a szerkesztők fiatalok, ami már önmagában is biztosítja a kortárs művészeti jelenségek dinamikus bemutatását.
Mit is lehet ilyenkor mondani? Rengeteg szerzőt, mégtöbb olvasót, na meg hosszú működést kívánok a honlapnak.
A link: http://kulter.hu
Frissítés: közben megkaptam a kulter indulásáról szóló hivatalos körlevelet, amit alább közzé is teszek:
Elindult a Kulter.hu
kortárs kulturportál!
A
www.kulter.hu címen 2010.
augusztus 30-án egy új, kizárólag kortárs kulturális és művészeti jelenségekkel
foglalkozó országos internetes portál indult. A weblap szerkesztőinek célja
egyrészt a szélesebb olvasóréteget a populáris kultúra felől juttatni el a
magas kultúrához, másrészt pedig a sajátos populáris tapasztalatokhoz
értelmezési stratégiákat kínálni a tízen- és huszonéveseknek, és talán a
legújabb szubkultúrákat kevésbé ismerő, de a fiatalok közösségi szokásait
megérteni próbáló korosztálynak is.
A portál elsősorban
ahhoz a generációhoz szól, amelynek tagjai érzik az igényt egy újszerű,
nyitott, széles körben alkalmazható szemléletmód kialakítására. A Kulter.hu olyan kulturális fórum, ahol
nyilvánvalóvá válhat, hogy nem szükséges választanunk a popkulturális
jelenségek és magas művészetek között, mert párhuzamosan is elsajátíthatjuk a
különböző tapasztalati közegekben fellépő jelenségek értelmezési aktusát.
Már egy jó ideje igyekszem nyomon követni a kortárs magyar irodalmi életet mind a jobb-, mind a baloldali - számomra hozzáférhető - orgánumokban. Az eklektikus műveltség híve vagyok, ami még mindig jobb, mint egy korántsem tökéletes ideológia rabjává válni.
Az Élet és Irodalomban nem egyszer olvastam hajmeresztő állításokat a határon túli magyarokról. Eddig jobbára lenyeltem mindet, legyintve: „ez is egy vélemény, nem kell vele egyetérteni”. De van, ami mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elsétálni.
Megrökönyödve olvastam Rácz I. Péter alábbi gondolatait Berniczky Éva Várkulcsa c. kötetéről: „… (a szememben) diszkriminatív, hogy a fülszöveg kiadói ajánlója egyrészt íróként „dokumentalizálja" a szerzőt: „és Berniczky Éva az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából figyeli mindezeket", másrészt egzotikumként, végvári hősként tálalja: („Ma is Kárpátalján, Ungváron él."). A munkái alapján Berniczky Évának egyáltalán nincs szüksége efféle „határontúli" kamureklámra, elbeszéléseinek nívója a kortárs magyar irodalom első vonalába helyezi”(ÉS, 2010/26., júl. 2., 19. o.).
A fenti gondolatsor (nagyon eufemisztikusan megfogalmazva) kiverte nálam a biztosítékot. Egyszer szívesen feltennék kollégámnak egy hasonló, lassan évszázadot átívelő kérdést: Ön szerint nem volt diszkriminatív hatással Trianon, az I. bécsi döntés, az „ezer évig nem volt itt semmi” kultúrpolitikája, a rendszerváltás utáni áldemokrácia, a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazás, a közelmúlt nyíltan kisebbségellenes ukrán politikai beállítódása a Kárpátalján elő magyar kisebbségre nézve? Hiszen ezek mind benne vannak abban, ha valaki kárpátaljaiként nevezi meg magát. De nem teszem. Úgysem hallaná meg. Vagy nem szeretné meghallani...
Ami viszont kétségbevonhatatlan: Berniczky Éva kárpátaljai szerző (ahogy férje, Balla D. Károly is az, amit épp folyamatos tagadásával ismer el; érdemes átnézni gondolatébresztő könyvét, a Magyarul beszélő magyarokat. Az más lapra tartozik, hogy a legtöbb esszével ma már nem lehet egyetérteni...).
Berniczky műveiben nem lehet figyelmen kívül hagyni a kisebbségi létből származó történelmi tapasztalatot, a tájélményt és így tovább. Olvassuk csak el legújabb tárcáját (Apáca-ice), egyből megbizonyosodunk erről. Ha ezt a sajátosságot Rácz I. Péter határontúli kamureklámként fogja fel, azzal nem csak a szerzőt, de az összes Kárpátalján élő kisebbségi magyar írót sérti emberi és alkotói méltóságában. Miért nem tudja felismerni a baloldali irodalomesztétika, hogy létezik kárpátaljai magyar irodalom méretéhez képest egyre több jelentős alkotóval? Miért nem tudja tolerálni a helyi színezetből adódó különleges beszédmódot, ami csak színesíti a decentralizáltnak mondott, de valójában Budapesten kijelölt kánont? Még most sem ismerik fel, hogy a nemzetiségi irodalmak ugyanúgy értékesek lehetnek másságuk miatt, mint annak idején a latin-amerikai írók (Borges, Márquez, Llosa stb.) művei voltak a világirodalomnak. Vajon miért lettek rövid idő alatt (el)ismertek Bakos Kiss Károly versei, Brenzovics Marianna novellái vagy első regénye, a Kilátás Magyarországon (hogy csak a legjelentősebb fiatal alkotókat hozzam fel példaként)?
A magyar irodalom nem attól lesz egységes, hogy nem vesszük figyelembe a nemzet – határontúli kisebbség problémáját és minden alkotót igyekszünk homogenizálni. Sokkal inkább attól, hogy felismerjük a másságban való tapasztalatok értékét. Valóban nem könnyű meghatározni a kárpátaljaiság fogalmát, hiszen ez is történelmileg változó, akárcsak maga az irodalom. De az nem megoldás, hogy semmibe vesszük, ignoráljuk, mert mégiscsak létezik.
Rácz I. Péter Ex libriséhez még hozzáfűzném: ennyi a hitele a baloldali retorika által állandóan hangoztatott toleranciának, kirekesztés elleni küzdelemnek…
Tegnapelőtt kijött a Future Trance sorozat immáron 53. része. Aki az egynyári diszkózenék bolondja (akárcsak én, már középiskolás korom óta), annak alap ez az album.
A szokásos 2 cd-s kiszerelésben ezúttal 43 track fért el. Vannak itt ismert és kevésbé ismert dj-k, mint általában. A minőség is változik, akárcsak a stílus: a house-tól a dancecore-ig mindennel találkozhatunk.
Megmosolyogtam, amikor láttam, hogy az albumindító szám Yolanda Be Cool & Dcup - We No Speak Americano című remeke lett. Az idei KKKTF óta elég sok élményem kötődik ehhez a muzsikához. Jól sikerült Dan Winter remixe az utóbbi időben egyre ismertebb (és egészen csinos) Loona slágerére (Vamos a la playa). A The Real Booty Babes is megmutatta, hogy újra hallgathatóvá tudja tenni régi, ütött-kopott hangzásvilágát. Pulsedriver pedig szokásához híven készített egy jó remake-ket, a Vagabonds 2010-et. Kicsit gyengébbek lettek Rocco & Bass-T remixei, Gollum pedig nagyon elszúrta Darius & Finlay Feat. Nicco amúgy ütős zenéjét, a Hold ont.
Azt kell mondanom, valóban megérdemli az odafigyelést Nagy Zoltán Mihály dramatikus prózája, A sátán fattya. Nem véletlen, hogy a kárpátaljai magyar irodalom egyik reprezentáns műve. Mind prózapoétikailag, mind pedig a szovjet múlt történelmi valóságára való rákérdezésének szempontjából ma is megállja a helyét.
A regény főhőse, Tóth Eszter, mintegy hosszú monológként, egyes szám első személyben tárja elénk életének egy részét. A málenykij robotra elhurcolt édesapját, bátyját, szerelmét meglátogatni vágyó, majd a szovjet katonák perverz ösztöneinek áldozatául eső fiatal lány hányattatott sorsában tekint ránk vissza a kommunista diktatúra valamennyi visszássága. Dióhéjban: a katonák által megbecstelenített Eszter teherbe esik, fiút szül (a sátán fattyát), akit egy kósza pillanatban majdnem megöl; két testvérét elveszíti (az egyiket a lágerben szíven lövik, a másikat a kíméletlen kényszermunka viszi a sírba); a falu a szájára veszi (katonakurvaként emlegetik mindenfelé); szerelme hiába tér haza, hiába tűnik úgy, hogy egybekelnek, valójában sosem lehetnek egymáséi, mivel Pista (édesanyja nyomására) jelentkezik Donbászra, munkaszolgálatra. Eszter mindebbe végül beleőrül: „… tükröm, tükröm, mondd meg nékem/ juhé, szép vagyok, a legszebb én vagyok, hozzám jönnek a katonák, engedjétek be őket, hé, hé, öten, öten voltak, én csak egy gyermeket szültem, hol van még négy, adjátok elő a többit (…) ne félj, kisfiam, (…) fogd a kezem, gyere, erre megyünk, erre van Donbász, ott a te édesapád, ne félj a víztől, nem árthat nekünk a víz, Jézus is járt a vízen, mert ártatlan volt, bűntelen volt, látod a víz tetején járunk, hát persze, mi is ártatlanok vagyunk, kisfiam”.
A szöveg érzékeny, egy sérült női lélek minden rezdülését igyekszik átadni. Ha néha el is ragadja az írót egy-egy szentimentális pillanat, rögtön visszarántja a valóságba a realitás könyörtelensége. A regény a sevcsenkói balladákra emlékeztető műnyelvre van stilizálva, de a belülről jövő érzelmi impulzusok, a különféle nyelvi rétegek keveredései hitelesítik a megformálást. Igazán komoly teljesítmény.
Sajnálatos jelenség, hogy az Együtt Fórum rovatát mindezidáig nem a szakmai párbeszéd, a tudományosan megalapozott érvek ütköztetése jellemezte, csupán a gyakorta jelentkező perszonális ellentétek nyertek formát, a személyeskedést sem nélkülöző stílust megütve lehetetlenné téve a diskurzust annak tárgyát illetően.
Nagy szüksége van a kárpátaljai magyar irodalomnak egy szigorú, széles látókörrel rendelkező kritikusi közösségre. Most, amikor néhány tehetséges fiatal a nyilvánosság elé került, és nemsokára még többen mutatkoznak be (ugyanis személyes ismeretségi körömben is sokan léptek az íróvá válás útjára), nem engedheti meg senki magának az ilyen kijelentéseket: „Ti abból éltek, azt értékelitek, amihez nem értetek, mert nem művelitek” (idézi Fodor Géza kritikai észrevételeire Nagy Zoltán Mihály) [Nagy 2010: 120]. A megbántott írói önérzetet tükröző állításra egy kritikusi közhelyet idézhetnénk, miszerint nem kell tyúknak lenni és tojást tojni ahhoz, hogy megállapítsuk egy tojásról, az záp-e vagy sem. Természetesen a kritikusokkal sem vagyok elfogult, sőt. De az írónak tudnia kell, hogy amit egyszer publikált, az óhatatlanul is egy irodalmi folyamat része, s legtöbbször az alkotótól teljesen független értelmezésekben létezik maga a mű. A kritikusnak és a tanulmányírónak pedig azt kell szem előtt tartania, hogy értelmezése, legyen az bármennyire megalapozott, szükségszerűen szubjektív és korhoz kötött.
A Táltosok megközelítése
Az Együttben eddig öt olvasattal találkozhattunk. Keresztesi Szilárd, Horváth Attila, Nagy Zoltán Mihály, Fodor Géza és Lengyel János saját interpretációjukban mutatták be a Táltosokat. Nincs jogom megkérdőjelezni egyik olvasat hitelességét sem (legfeljebb magam is előállhatnék egy újabb változattal, de ez által még nem jutna előrébb a vita), Fodor Géza megközelítését viszont mindenképp bírálnám.
Induljunk ki abból a tapasztalatból, hogy az irodalom egy autonóm művészeti ág, melynek törvényszerűségeit a remekművekből vonhatjuk le. Éppen ezért nem hiszem, hogy szerencsés lenne a történelemtudomány különféle szempontjainak alárendelni az irodalmat. Fodor Géza kissé elhamarkodott feltevést fogalmaz meg a történelmi regényt illetően, mikor ezt írja: „Egyetlen műfaj sem számolhatja fel saját kritériumait. (…) Egy történelmi tárgyú regényrész (…) [t]árgyát nem emelheti a fantasztikumba, eseményeit nem vezetheti le feltételezésekből; ismert történelmi alakjait nem ábrázolhatja torzítottan, főleg önmaguk ellentéteként nem” [Fodor 2009: 76-77]. Fodor Géza nem számol azzal a ténnyel, hogy aligha lehet ma elkülöníteni egymástól a történelmi és társadalmi regényt, ugyanis a műfaji határok átrendeződtek. De ha csak a történelmi regényt vesszük alapul, akkor sem lehet ilyen biztonsággal definiálni a műfaji keretet, mivel nem minden történelmi tárgyú regénynek alapfeltétele a történelmi hűség (ilyen Jókai Török világ Magyarországon c. regénye; bár elfogadjuk történelmi regényként, mégis tudjuk, hogy ebben a műben a múlt csak keret, melyen belül az író tetszőleges fikciókat mesél) [Koltai – Hegedűs 1989: 517-519]. Miért ne fogadhatnánk el Kodolányit olvasva, hogy Julianus barát fordította magyarra az Ómagyar Mária-siralmat (Julianus barát), Móriczot olvasva Bethlen és Báthory stilizáltan szélsőséges jellemét (Tündérkert), vagy épp a hun-magyar rokonságot, amikor Gárdonyi világába merülünk (A láthatatlan ember)? Az irodalom végül is nem igazságköteles.[1] A posztmodernben épp ezért kérdőjeleződött meg a történelmi hűség, mondván: az voltaképp „a fikció és a feltételezett valóság összekeveredésén, a történelem valóságának csak textuális hozzáférhetőségén, a történelem „diskurzusának” textuális dinamizálásán alapszik” [Szirák 2001: 30].
Ezeket az előfeltevéseket elfogadva a szöveg megformáltságának vizsgálata sokkal eredményesebbnek bizonyulhat, mint a történelemtudományi megközelítés, annál is inkább, mivel ma már felismerte az irodalomtudomány, hogy a prózában a nyelv a versnél nem kisebb, csak más szerepet játszik [Szegedy-Maszák 1988].
Műfaji és stílusbeli meghatározás, elemzés
A legelső problémát Pap Ildikó művének műfaji és stílusbeli meghatározása jelenti. Horváth Attila az irányregény műfaját veti fel [Horváth 2009b: 76], Nagy Zoltán Mihály „oknyomozó jellegű történelmi regény”-ként definiálja [Nagy 2009: 64], Fodor Géza műfaji besorolása szerint: „a családregény kisebb kaliberű formáját alkalmazva, ez társadalmi regény” [Fodor 2009: 65]. Személy szerint még kibővíteném a feltevéseket a fejlődésregény, tézisregény, kalandregény, krimi, és a napjainkban nagy divatját élő szerelmesregény műfajával, hiszen ezek mind jelen vannak a Táltosokban. De ez a „sokrétűség” nem mindig eredményez minőségi többletet. Míg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. művének műfaji besorolása máig nem lehetséges teljes biztonsággal, „műfajtalansága a remeklése”, ahogyan Ilia Mihály is mondja [Ilia 1970: 1492], addig Pap Ildikó produktumának ez az egyik legnagyobb gyengepontja. Vannak alkotások, melyeknél a töredékesség, a szimultán- és montázstechnika mintegy enciklopédikus érvénnyel hatnak [Görömbei 1986: 142-143], ilyen a fent említett Sütő-mű is, vagy Esterházy Péter Harmonia Caelestis c. regénye. A Táltosokat viszont ez a műfaji kavalkád nem nyitottá, inkább vázlatossá teszi. Ezért is láttam jónak a címben szereplő regényvázlat megnevezést.
A Táltosok stílusának megítélése szintén rendkívül nehéz. Önkéntelenül is olyan elemeket keresünk benne, amelyek a mai posztmodern vagy legalábbis modern regényekben kerültek középpontba. Ezek az elemek azonban csak felületesen, a dilettantizmus szintjén találhatók meg az írásban. Sokkal távolabbra kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy meghatározzuk jelen alkotás voltaképpeni stílusát.
A szöveg lebontásához Szegedy-Maszák Mihály felosztását vettem alapul, mely szerint négy réteget különböztethetünk meg a felszínibb szerkezetek felől a mélyebb szerkezetek felé haladva: a) a szöveg stilizáltsága; b) az idő- és térbeliség; c) az elbeszélő, a szereplő és a történetbefogadó viszonya; d) az elbeszélt történet értékrendje, világrendszere [Szegedy-Maszák 1980: 6].
Pap Ildikó beszédmódja a 19. századi romantikus stílusirányt követi. Leginkább rokonnak Jókai két nagyobb szabású regényét, A kőszívű ember fiait és Az arany embert éreztem. Ezt igazolja a Táltosokban meglévő cselekménybonyolítás, a végletes „nagy” érzelmek, érdekes, különleges tájak megléte, s nem végső soron maga a túlidealizált történelmi múlt. De míg Jókai egyensúlyt teremt az ellentétek között, sőt jellemfejlődés is megfigyelhető (pl. Az arany ember főhőse, Timár Mihály személyében), a kor ideológiája nem kerekedik felül a szövegen, épp ezért ma is kiválóan olvasható, többrétegű alkotás, addig Pap Ildikónál a téma kortárs volta és a meghaladott stílusirány erőltetése között fellépő feloldhatatlan ellentét okozza az alkotói szándék sikertelenségét.
Az időszerkezet és a stilizáltság egymás függvénye [Szegedy-Maszák 1980: 10]. Pap Ildikó, írásában, a lineáris történetmondás hagyományait követi. A jelen és a múlt párhuzamosan, egy célelvű „Nagy Elbeszélés”-t feltételezve halad előre. Ez a célelvűség azonban kevésnek bizonyul az írás tartalmi sokrétűsége miatt. Gondoljunk csak bele: a Táltosok be akarja mutatni a jelent, minden lehetséges problémájával együtt (már ez is lehetetlennek tűnő vállalkozás), ehhez még a múlt újraértelmezésének igénye társul, majd a két idősík váratlanul egy közös fejlődéselv igazolásának reményével (csodával határos transzcendens fordulat következtében) kapcsolódik össze. Mindez az objektív időszemlélet alkalmazásával…
A modern regényben azért került felcserélésre az objektív idő egyfajta belső idővel, mivel így végtelen távlatok nyíltak meg a korok átívelhetőségét illetően. Hogy egy jellemző példát emeljek ki: Virginia Woolf Orlando c. remekműve négy évszázadot mutat be néhány száz oldalon úgy, hogy a főhős mindvégig életben marad. De ugyanígy egyetlen napba is bele lehet sűríteni különféle regénytechnikai megoldásokkal egy ember életét (Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja). A posztmodern regényben pedig maga az elbeszélhetőség kérdőjeleződött meg, minek hatására rendkívül sok új regénytechnikai megoldás került felszínre (Esterházy Péter, Nádas Péter művei). A Táltosokhoz is valamilyen hasonló újítás kívánkozott volna, hogy igazi műalkotás lehessen.
Az olvasó mindjárt az első oldalakon tapasztalhatja, hogy az írás tele van helyesírási hibával. Ha egy-két elírás lenne a kétszáz egynéhány oldalon, ezt nem vetettem volna fel, viszont a rengeteg helyesírási hiba nyelvi igénytelenségről tanúskodik. Nézzünk néhányat ezek közül: „A régen várt, gondtalan időszak, amikor minden olyan hapy…” (8. o.), „A kis Szuzuki” (9. o.), „… átlőve pircinggel” (27. o.), „Túlságosan nagy a veszély ahhoz, hogy ne vegyünk komolyan a fenyegetést.” (45-46. o.), „Szegény asszony talán már abba sem volt biztos…” (130. o.), „Mikor ünnepélyesen jelt adtak, a rengeteg madár egyszerre röppen fel és szállt a Sarkcsillag felé…” (147. o.), „Hogy el kellett veszítenie valamit, de sokkal többet fog nyer általa” (235. o.) stb.
Ennél is zavaróbb a pongyola megfogalmazások, egyeztetési hibák, indokolatlan szlavizmusok, értelmezhetetlen mondatok tömkelege (csak a legjellemzőbbek): „Talán azt hiszed, hogy nyugaton kolbászból a kerítés?” (7. o.), „Nekik még a család, a gyerekek volt a minden.” (11. o.), „…még egy kicsi, még egy kicsi… és így lettek a kislány maradásából évek, hosszú évek…” (12. o ), „Ferenccel már ismerték már egymás gondolatát is” (30. o.)„Tudod, mivel óvhatod meg, és többet nem tehetsz: mindenki sorsa megírva a csillagokban” (105. o.), „A ravatal körül ott voltak Kurszán többi asszonyai is a gyerekeikkel…” (122. o.) „…de hamar megbánta, mert pillanatokon seggbelőtték gumilövedékkel…” (205. o.) stb.
Egy jóérzésű olvasó ezek miatt már az első fejezet után le akarja tenni a könyvet. De aki mégis veszi a fáradtságot és megpróbálja élvezni a szöveget, az sem fogja tudni, ugyanis tele van közhelyekkel. Hernádi Miklós Közhelyszótárának bevezetője mintha csak a Táltosok bírálatára íródott volna: „Akinek a számára csak a banalitás létezik, az nem tud a banálisról, hisz nincs tudomása egy lehetséges eredetiségről. (…) Banálisnak érezzük, hogy valaki minduntalan a kályhától indul el és sosem jut el a voltaképpeni problémáig. Banálisnak érezzük, ha a bonyolultat valaki leegyszerűsíti, a mozgékonyat megbénítja. Banálisnak érezzük, ha a talányos érzelemből valaki szabványérzelmet farag. Banálisnak érezzük, ha irdatlan soktényezős valóságunkat valaki pofonegyszerű képletté változtatja. Banálisnak érezzük, ha azt közlik velünk önelégülten, dagályosan, amit eddig is tudtunk. Amiről eleve többet és mélyebbet tudtunk” [Hernádi 2001: 7-8]. Íme néhány közhely, de majdnem minden oldalon találhatunk akár többet is: „A Várost meg kell szokni. Vagy megszokni, vagy megszökni innen – más variáció nem létezik” (10. o.), „A vidéki emberek toleránsabbak, nyitottabbak” (12. o.), „A világ tele hamis és valós illúzióval” (18. o., a közhelyhez még egy képzavar is társul, hiszen aligha lehetséges valós illúzió), „A pénz a huszonegyedik század istene, az idő pedig az ördöge. Milyen igaz!” (82. o.), „Igaza van: legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység”(84. o.), „Na tessék. Ezen is túl van. Mindent ki kell próbálni az életben…” (85. o.), „A Mártír. Na persze… Minden nő kurva!” (87. o.), „Nem, nem kockáztathat. Vagy mégis? Hiszen az igazi szerelmet a bajban ismerni meg” (151. o.), „A szerelem, a szerelem, a szerelem sötét verem” (156. o.) „A világ nem áll meg, tovább forog majd – nélküle.” (210. o. – még a közhelyet is magyartalanul – talán szóláskeveredés? – használja, hiszen a „forog vele a világ” nem elmúlást jelent, hanem szédülést). Az itt kiemelt mondatokkal tulajdonképpen az a bajom, hogy hiányzik mögülük a tapasztalat, a szenvedés, a gondolkodásbeli megalapozottság stb., ami alapján egy-egy szereplő vagy épp maga a narrátor abszolút igaznak vélt következtetésekre jut. Ezek nélkül pedig a fenti idézetek csupán semmitmondó, üres szólamok, amiket szerencsésebb lett volna kihagyni. Olyasféle érzésem volt a Táltosok olvasása közben, mintha a szerző egy szólásgyűjtemény-sémára erőltette volna szövegét. Így viszont az egész hiteltelenné, felületessé vált.
A nyelvi rétegek egyáltalán nincsenek alátámasztva. Különösen zavaró, hogy a legtöbb szereplő (életkortól függetlenül) ugyanazt a szlenget beszéli. A szlenget jól használva az író rengeteg értékes információt közvetíthet egy adott személy gondolkodásmódjáról, környezetéről, stílusáról (ilyen pl. Salinger Zabhegyezője), művi erőltetése viszont teljesen megöli a textust. Hasonló a probléma az archaikussággal. Mivel két egymástól távoli idősíkban játszódik a Táltosok, ezért ezt nyelvileg is érzékeltetni kell. Ilyenkor nem elég a „magiar” és még egy-két régi szó használata. Kodolányihoz hasonlóan egy archaikusnak tetsző nyelvet kellett volna teremteni (legalább a történelmi múltban játszódó párbeszédekben) ahhoz, hogy hiteles legyen a szövegkörnyezet.
Jellemekről sem beszélhetünk teljes bizonyossággal. Az igazat megvallva, egyet sem találtam a könyvben. A szereplők leginkább bábokként azonosíthatók, amiket az alkotó sztereotip gondolkodása mozgat. Kiválóan látszik ez egy központi téma, a nőiség, bemutatásával.
Keresztesi Szilárd recenziójában említi a női princípium túlzott hangsúlyozását [Keresztesi 2008: 77], Lengyel János pedig egyenesen nőregénynek nevezi a művet [Lengyel 2009: 86]. Nem tudom, hogy mi és miért számít nőregénynek (a gender studies erre még nem tudott megnyugtató választ adni), de ha csakugyan van ilyen fogalom, akkor sem látok indokot, hogy miért kellene a Táltosokat ide sorolni. Egyetértek Fodor Gézával, aki azt mondja, hogy az „írói ábrázolásmód (…) még csak nem is karcolja a felszínt” [Fodor 2009: 67]. Ugyanis társadalomkritika nélkül elképzelhetetlen olyan összetett téma hiteles megjelenítése, mint a nőiség. Nézzük, a férfiak hogyan gondolkodnak a nőkről: „Mennyivel tökéletesebb a férfi! Nem akarta felülbírálni Isten művét, de azért látszik, hogy Évát csak oldalbordából teremtette. Tökéletlen, tisztátalan és végtelenül buta. Egyetlen dologra jó csak: némán szolgálni urát és parancsolóját, miközben isten akaratát teljesítve kölyköket szül. Mint egy engedelmes oldalborda, aki tisztában van önnön jelentéktelenségével” (50. o.),„Ugyan mit pedálozik annyit, mikor minden nő egyforma? (…) Elég súgni valamit a fülükbe és már meg is döntheted őket. Nem a méret a lényeg, ha jó nagy.” (156. o.) „Egy nő soha ne szóljon bele a világ dolgaiba, egyszer már megtette. Azért kell az egész emberiségnek ebben a sötét világban bűnhődnie, de szerencsére már nem sokáig…” (174. o.). Ezekben tisztán láthatjuk a női előítéletes gondolkodásmód reflektálatlan felszínességét. Joggal kéri számon Fodor Géza a vívódásokkal teli mélylélekrajz és a nézőpontok ütköztetésének hiányát [Fodor 2009: 66]. Néhány férfialak igyekszik kibújni ugyan a női kisebbrendűségi élménnyel felépített feminista, dogmatikus ábrázolásmódból, de egyik sem lép túl ezen. Még Erik sem, aki bár hajlamos az igazi mély érzelmekre, gondolatai előítéleteknek vannak alárendelve (Annát megszólítva a következőket gondolja: „Sikerült, megszólítottam végre! Azt hittem, meg sem hallja majd, de meghallotta. Csak így tovább, nem elrontani… Micsoda mellehúsa van!” (198. o.) A jól indult gondolatot elrontja a testiség erőltetése). A nőiségleginkább az öncélú szexualitás miatt nem válhat igazi problémává a Táltosokban. Nabokov a Lolitában még a perverzitást is művészi szintre emelte, itt viszont nem sikerült a szappanopera vagy a szerelmesregény szintjét meghaladni.
Pap Ildikó elsősorban a mitikusságra épülve, az animizmusból kiindulva próbálja egységbe foglalni a mai torlódó világképeket. Az ezoterika kitüntetett szerepet kap a műben, de a tételek kritikátlan átvétele, a közhelyekbe vetett hit miatt a mű nem éri el az irodalmi alkotás szintjét.
Befejezés
Pap Ildikó műve leginkább egy sebtében összedobott regényvázlatra emlékeztet. A nyelvi megformáltság híján a tartalom nem tud kibontakozni, a régi regénytechnikai eszközök pedig nem alkalmasak egy ilyen végtelenül bonyolult valóság bemutatására. Gondolom, azt Nagy Zoltán Mihály is elismeri, hogy egy mai regénytől kicsit többet vár el az olvasó, mint közhelyek és sztereotípiák felülvizsgálat nélküli hangoztatását. Pedig a Táltosok csak ennyit tud biztosítani olvasóinak.
Amíg nincs kellően megformázva Pap Ildikó műve, addig nem látom értelmét a tartalomról való disputának, hiszen a tartalom és a forma együttesen adja egy irodalmi alkotás lényegét, s nem jelenteném ki, hogy a fabula-rész lenne a regény legfontosabb része.
Hivatkozások:
Fodor Géza (2009). Egy regényről és annak védiratáról. In: Együtt, 2009/4. – 65-83. o.
Görömbei András (1986). Sütő András. – Budapest: Akadémiai Kiadó.
Hernádi Miklós (2001). Közhelyszótár. – Budapest, Aranyhal Könyvkiadó.
Horváth Attila (2009b). Járt-e Kurszán a Kossuth téren?. In: Együtt, 2009/2. – 76-77. o.
Ilia Mihály (1970).Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. In: Kortárs, 1970/9. - 1492-1493. o.
Keresztesi Szilárd (2008). Táltosok. In: Együtt, 2008/3. – 77-79. o.
Koltai Ágnes – Hegedűs Géza (1989). Az újkori regény. In: Király István (főszerk.:) Világirodalmi lexikon. 11. kötet. – Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989 – 517-522. o.
Nagy Zoltán Mihály (2009). A Táltosok (szerzőjének) védelmében. In: Együtt, 2009/4. – 62-64. o.
Nagy Zoltán Mihály (2010). Verébre pazarolt ágyútűz. In: Együtt, 2010/1. – 119-122. o.
Szegedy-Maszák Mihály (1980). „A regény, amint írja önmagát”. – Budapest: Tankönyvkiadó
Szirák Péter (2001). A magyar irodalmi posztmodernség értelmezéséhez. In: Szirák Péter (szerk.:) A magyar irodalmi posztmodernség. – Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001. – 9-53. o.
A műből vett idézetek az alábbi kiadásból származnak:
Pap Ildikó. Táltosok. – Ungvár: Kárpáti Kiadó, 2008. – 235 o.
[1]vö. Horváth Iván cikkével: „az irodalmi beszéd kijelentései nem igazságkötelesek: nem lehetnek hamisak vagy igazak, más szóval nem állítások. Amíg olvassuk a művet, elfogadjuk részkijelentéseit, tudomásul vesszük (ha van neki) alapeszméjét, ám tisztán rajtunk, vérmérsékletünkön, pillanatnyi szeszélyünkön múlik, hogy mindezt közvetlenül a szövegen kívüli világra vonatkoztatjuk-e vagy sem, s ha igen, milyen mértékben.” [Horváth 2009a]
Tegnap ért véget "A magyar irodalom égtájai - A sokágú síp Tokajban" címmel megrendezett 38. Tokaji Írótábor. A háromnapos tanácskozáson olyan fontos kérdések kerültek előtérbe, mint a magyar nyelv helyzete a Kárpát-medencében, a nemzetiségi irodalmak integrálhatósága az egyetemes magyar irodalmi kánonba, könyv- és folyóiratkiadás a határokon túl.
Kárpátalját öt író, irodalomtörténész képviselte: Vári Fábián László, Dupka György, Penckófer János, Bakos Kiss Károly és jómagam. A pénteki plenáris ülésen elhangzó előadásom szövegét (Egy fiatal nemzedék körvonalai a kárpátaljai magyar irodalomban) hamarosan itt is elérhetővé teszem.
Az Anyanyelvi Konferencia keretein belül került sor az Együtt legfrissebb számának bemutatására. Személy szerint két verssel (Lolita, Istenes vers) és egy hozzászólással szerepelek benne. A hozzászólásban sajnos kisebb hibákat találtam, igyekszem őket kijavítani a blogon (éppen ezért csak később) közzétett változatban.
A 21. századi egységesülési folyamat (globalizáció) miatt a műfordítás elmélete és gyakorlata, a történetiség, kánonképzés mibenléte mellett, kortárs irodalmunkban előtérbe került[1]. Így az alábbi elméleti kérdéseket körüljáró tanulmányommal szeretném felhívni a figyelmet a versfordítás lehetőségeire, jelentőségére és kultúrateremtő szerepére, Kárpátaljára is kitérve végül.
Hogyan definiálhatjuk a műfordítást? Ha posztmodernül állunk a fogalomhoz, akkor így: műfordítás az, amit elfogadunk annak. Felmerül továbbá a kérdés: mit fogadhatunk el műfordításként? Véleményem szerint: egy szépirodalmi mű művészi átültetését más nyelvre[2]. Ám, ha a művésziséget vesszük alapul egy irodalmi mű fordításában, önkéntelenül is ellentmondásokba keveredünk, és rögtön megfogalmazódik bennünk a fordíthatóság, ill. a nyelvhezkötöttség problémája.
1. lehet-e verset fordítani?
A nemleges választ mindannyian ismerjük: egy fordító lehetetlenre vállalkozik, mivel két nyelv és kultúra között akkora különbségek vannak, hogy lehetetlen tökéletesen tolmácsolni egy vers hangulati, formai és tartalmi egységét a különféle asszociatív viszonyok sérülése nélkül[3]. A kissé kitérő választ ennek ellenére el kell fogadnunk: muszáj.
Egy átlagember ma anyanyelvén kívül jó esetben két-három idegen nyelvet birtokol. Ezeken szépirodalmi művek többé-kevésbé élvezhető befogadására képes. De, ahogy Szabó Lőrinc mondja: „Egyszer minden nyelvtudás véget ér, (…) biztosan rászorulunk a tolmácsra”[4]. Ennek okán jegyzi meg Vas István, hogy „a fordítás történelmünknek mindig komoly ügye volt”[5]. Ekképpen a versfordítás kultúrkényszere nem ütközhet kétségbe.
2. beszélhetünk-e fordítói hűségről?
A válasz nem egyszerű. Bizonyára sokan ismerik Benetto Croce elhíresült hasonlatát, miszerint: „A fordítások olyanok, mint a nők, vannak közöttük csúnyácskák, melyek hűségesek, és vannak közöttük hűtlenek, de gyönyörűek”. Természetesen, mint minden hasonlat, ez is sántít kissé. Akadnak, akik a forma- és tartalomhű versfordítások mellett törnek lándzsát, mások teljesen megkérdőjelezik a hűség lehetőségét. Már Kazinczy, Arany korában is felvetődött ez a probléma, a Nyugatosoknak két tábora alakult ki, és a kérdés, úgy látszik, ma is éles vitákat szül[6]. Személy szerint középtájon helyezkedem el ebben a disputában, mert igazat kell adnom a kétkedőknek (pl. Kosztolányi Dezső, Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernő): a ragaszkodás a forma- és tartalomátmentéshez még nem jelent hűséget. Rabindranath Tagore példának okáért, bengáli nyelven írt kötött formájú verseit maga fordította angolra szabadversként, és nem merném kijelenteni, hogy hűtlen lett volna önmagához. Persze joggal visszakozhatunk is, mondván: Dante Isteni színjátéka tercinák nélkül nem hiteles, és egy ilyen fordítás rendkívül sokat veszítene az eredeti mű többletjelentéséből[7]. Az igazság az, hogy minden esetben a fordító dönti el, mennyire él a költői szabadsággal. Tény azonban: a formahűség része versfordítói hagyományunknak (szemben mondjuk a francia hagyományokkal). Azonban ahhoz, hogy fordítói hűségről beszéljünk, kell valami többlet, ami tulajdonképpen a fordítást egyszerre hű és művészi magyar verssé teszi. Ez pedig a lelki hűség.
Itt merülhet fel egy újabb fogalom, az ún. szép hűtlen elnevezés. A műfordításkritikában szép hűtlennek nevezzük az olyan fordítót, aki átültetésébe új fogalmakat, mozzanatokat, esetleg kis jeleneteket költ, mondhatni: a saját képére faragja az idegen költőket[8]. Hagyományosan Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád adaptációit soroljuk ide. A fogalmat természetesen nem szabad mereven értelmeznünk, mert ha elfogadjuk, hogy a fordítás (újra)alkotás, a költőnek mindenképp bele kell tennie átköltésébe saját egyéniségéből valamit[9]. Kulcsár Szabó Ernő véleménye szerint a műfordítás akkor létezik, ha „a puszta közvetítés helyzetéből vissza tud térni az irodalomba, a nyelvi beszéd művészetébe”. Beláthatjuk, hogy „a műfordítás gyakorlata nem azonosítható sem az „értelemátmentő” rekonstrukció, sem pedig a „tónusmegőrző” egyénítés technikáival”[10] (kiemelések tőlem). Ilyen alapon mindenképp újra kell értelmeznünk a szép hűtlenek fogalmát, mert a tartalom- és formahűség eszménye ma már meghaladottnak számít.
3. a fordítói alázat
Mennyire érvényesülhet egy fordításban a fordító egyénisége? Magától értetődik, hogy teljes mértékben nem adható vissza egy idegen individuum, aki egészen más környezetben nevelkedett, és nem véletlenül születtek művei egy bizonyos nyelven. A fordító tehát itt is saját intuícióira van bízva. Babits szerint: „[a] műfordítás kétségtelenül úgy jó, ha nem venni észre rajta, hogy fordítás”[11]. Ilyen értelemben igaza van Babitsnak, mert ha túlzottan ragaszkodunk az eredeti vers mondatfűzéséhez, kifejezéseinek szószerinti fordításához, hangzásához, a magyar olvasó idegenkedve veszi kézbe a munkát, és elképzelhetetlen a diskurzus létrejötte befogadó és a magyar szöveg között.
Láthatjuk, hogy egy vers fordítása sosem egyenértékű az eredeti művel. Nem beszélhetünk végleges adaptációkról sem, mivel minden értelmezés egy adott költemény újabb horizontját hozza előtérbe, ezzel is gazdagítva a befogadó nyelvet és kultúrát. Ebben a felfogásban egy mű fordítása nem az eredeti művet helyettesíti, hanem az eredeti mellett létezik, mint önálló értelmezés.
Bár a szkeptikusok nem hisznek a fordítói alázatban, azért szeretnék néhány szót szólni róla. Egy jó fordító tisztában van azzal, hogy csak szolga lehet, akitől megkövetelik az alázatot, így nem célja saját egyéniségének ráerőltesse a világirodalomra, sokkal inkább azt tartja szem előtt, hogy lelki arculatán átszűrve minél többet átmentsen az eredeti alkotás művésziségéből. Ha elfogadjuk, hogy minden emberben létezik valamilyen közös humánum, a fordító feltárja az idegen szöveg alapján ezt a mélységet, majd érdeklődéssel, alázattal, olykor hűtlenséggel magyarítja a poémát, hogy beilleszkedjen irodalmi hagyományunkba.
Kitekintés Kárpátaljára
Kárpátalja magyar nyelvű irodalma adós az ukrán költészet tolmácsolása terén mind az anyaországi, mind pedig az ukrán irodalomnak. Kortárs ukrán költők művészi igényű magyar adaptációja, egy-két ritka kivételtől eltekintve, nem igazán fellelhető. Az ukrán klasszikusok újrafordítása is elengedhetetlen, nem csak azért, mert a magyarországi műfordítók többsége nyersfordítás és/vagy közvetítő nyelv (orosz) igénybevételével dolgozott, hanem mert a ma emberének mást mond egy klasszikus, mint az előző század (különböző ideológiai előfeltevésektől sem mentes) fordítójának, befogadójának mondhatott. A probléma viszont könnyen orvosolható: szükség van egy nagyobb terjedelmű, kétnyelvű antológiára. Ez a bilingvis gyűjtemény esztétikai és művészi jelentősége mellett gyakorlati célt is szolgálna: a Kárpátalján élő magyar kisebbség elmélyülését tenné lehetővé az ukrán költészetben, így segítve a párbeszéd kialakulását két nép, két kultúra között.
[2] Vö. Alföldy Jenő. Irodalmi fogalomtár. – Bp.: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993. – 178. o.
[3] Ide tartozik még a nyelvjárás, a régies nyelvezet, a frazémák, a szleng, az inter/kontextualitás, allúzió stb. átültethetőségének kérdése is. Vö. Kosztolányi Dezső. Lenni vagy nem lenni (link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00484/14956.htm )
A minap guglizás közben akadtam Pécsi Györgyi szemléjére:
Együtt 2010/1.
Valahogy nem sikerült megoldani az egyetlen, negyedévente megjelenő kárpátaljai magyar irodalmi folyóirat magyarországi forgalmazását. Kár. Bertha Zoltán roppant lelkiismeretes áttekintése – volt-e, van-e, látszódik-e a több évtizedes lefojtottság után újabb nemzedékek áttörése, miféle folyamatok zajlanak a kárpátaljai magyar irodalomban – meggyőz, hogy nagyobb figyelmet érdemelnének a régióban élő, a régióhoz kötődő alkotók. „A húsz évvel ezelőtti, 1989–90-es történelmi korszakváltás sok szempontból a leghatározottabb és leglátványosabb fordulatot a kárpátaljai magyar irodalomban hozta – a többi elszakított, határon túli területen lezajló fejleményekhez képest. A szellemi felszabadulás – valóban a »babiloni fogsághoz« hasonlítható körülmények közül történő sikeres kitörés… – itt mutatkozott meg a leg-erőteljesebben és leghatásosabban.” Stílus és generáció tekintetében is a sokszínűség jellemzi a lapot, együtt van mindenki, a nagy, József Attilá-s nemzedéktől (Vári Fábián László, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva) a középnemzedéken át (Penckófer János, Bagu László, Bartha Gusztáv) a legfiatalabbakig (Csordás László, Dobos Sándor). Meglepetés Vasi Szabó János (1965) A delfin és a katona című elbeszélése. Az én-elbeszélő a legutóbbi jugó háború zsoldoskatonája, utolsó bevetésének történetét meséli el – a horvátokkal harcol egy nemzetközi brigádban, pechjére egy rusnya, rühellni valóan kellemetlen szerb katonanőt osztanak mellé, akivel aztán mégiscsak egymáshoz sodródnak; a bevetés után együtt menekülnének Pulából, ám hajójukat a szerbek szétlövik. A nő testével fölfogja a katonát célzó golyót, a fiú azonban – innentől álomszerű jelenetek sora – kiúszik vele a tengerpartra, ahol kiderül, a nő delfinné változott, s boldogan élnek. Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál – ám, arányosan és helyén valóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti „az ember szépbe szőtt hitét”. (Forrás: nagyitas.hu)
Teljesen igaza van a cikk szerzőjének. A szomorú igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak Magyarországon, de Kárpátalján is alig lehet hozzájutni az Együtthöz. Talán a legegyszerűbb megoldás egy önálló honlap létrehozása lenne. Reméljük, mihamarabb megoldódik ez a probléma.
Kárpátaljai magyar irodalomról 1945 után beszélhetünk. A szovjet megszállás sújtotta vidéken nehezen indult be a magyar nyelvű szellemi élet. 1965-ig jobbára a szocialista realizmus sematikus ábrázolásmódja jellemezte a terület irodalmát. Ide sorolható alkotók: Balla László és az induló Kovács Vilmos.
Kovács Vilmos munkásságában az 1960-as években történt gyökeres változás. Felismerte ugyanis a szükségét egy bonyolultabb valóságábrázolásnak, a kisebbségi lét felvállalásának és a történelmi igazságtalanságok kérdésfeltevéseinek. Így született meg a Holnap is élünk (1965) c. regény. Olyan problémák kerültek benne felszínre, melyekről nemhogy beszélni, de még gondolkodni sem volt szabad abban az időben (ez az egyik oka a regény korabeli kálváriájának). Megjelent többek között az identitás, az én-azonosság, az anyanyelv problematikája is az alkotásban. Idézzünk egy rövid részletet:
„– (…) Különben, magyarul is beszélhetünk. Magyar ajkú, ugye?
– Igen, sőt a nemzetiségem is magyar.
– Miért mondja, hogy sőt? (…)
– Miért mondom, hogy sőt? Tudja, Reiner elvtárs, manapság furcsán állunk az anyanyelv és a nemzetiség kérdésével. Van egy ismerősöm, a magyar lapnál dolgozik, fordító. Magyarnak vallja magát, otthon a feleségével magyarul beszélnek, csúnyán törik a különben nagyon szép orosz nyelvet, a gyerekeik azonban már nem akarnak magyarul beszélni. Soha egyetlen Petőfi-verset vagy Móricz-elbeszélést még nem olvastak el.
– Ez érdekes probléma, Somogyi elvtárs. (…) Na, csak folytassa. Hol hagytuk abba?
– Az anyanyelv és a nemzetiség problémájánál.
– Igen, igen. Ez érdekes helyi jelenség. Persze, nem általános. Egyes papák és mamák abban a tévhitben ringatják magukat, hogy csemetéik nagyobb karriert csinálnak, ha nem magyar iskolába adják őket, hanem oroszba…”[1]
A fentebbi részlet akár ma is íródhatott volna, amikor veszély fenyegeti Kárpátalján a magyar iskolákat, amikor a szülők ukrán tannyelvű intézményeket részesítenek előnyben a gyerekek oktatását tekintve. Kovács Vilmos regényét mégis elsősorban a történelmi kérdésekre és az akkori jelen problémáira adott válaszai teszik fontossá.
[1] Kovács Vilmos. Holnap is élünk. – Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1965. – 213-214. o.