Az érettség metaforája, amelyet a költői
oeuvre-ben gondolkodó, az életrajzot és a szövegeket egymásra
vonatkoztató, egybeolvasó irodalomtörténet-írás, valamint kritika némely
változata a különböző pályaszakaszok elkülönítésére és értékélésére
használ általában, kevésbé vagy egyáltalán nem illik Vári Fábián
Lászlóra. Az önálló kötettel viszonylag későn, csupán a rendszerváltást
követően színre lépő költő ugyanis már akkor komoly szakmai
tapasztalatokkal és tudással mutatkozott be a szélesebb
olvasóközönségnek. A pályakezdés nehézségeiről, az útkeresésről pedig
jobbára csupán közvetett tudásunk van (gondolok itt elsősorban a
visszaemlékezésekre, az interjúkra, a költő által később írt esszékre,
valamint a Tábori posta egyes részeire), továbbá az sem
mellékes, hogy a zsengék, a korai versek szövegei ma még alig
hozzáférhetőek. Ezért számomra úgy tűnik, Vári Fábián László költészete
nem annyira időben, pályaszakaszokra bonthatóan, mint inkább térben
változik: az a szövegkorpusz, amelynek alapjait az első kötet fektette
le, csak lassan, átgondolt és kimunkált újabb darabokkal bővítve
gyarapodik életművé. Nem fejlődéssel van tehát dolgunk, hanem inkább
változásokkal. Még akkor is, ha ezek nem tűnnek olyan látványosnak, mint
a 20. század második felében a költői hagyomány, illetve szerep
leépítését, alapjainak újragondolását célzó költői irányzatok,
beszédmódok és technikák.
Vári Fábián költészete nagy tekintélyt
tulajdonít az általa választott hagyománynak: rá épít alapzatot, majd
ebből merít erőt. A párbeszéd során ugyanis, amelyet a szélesebb
értelemben vett költői tradícióval folytat, nem csupán hatás keletkezik,
hanem ennél szervesebb folyamat veszi kezdetét, mégpedig a beépülés.
Azokat az elemeket, versformákat, motívumokat, költői képeket, amelyeket
saját (szöveg)világában elhelyez, a népköltészeten, a legendákon, a
mítoszokon, a Biblián, a magyar történelmen át a műköltészet népinek
nevezett kortárs irányzatáig terjedően, mind-mind a hagyományból veszi
át, majd igazítja magához, valamint a korhoz, amelyben él. Az előző
versgyűjteménynek, a 2010-ben megjelent Jég és korbácsnak a végén közölt beszélgetésben (Verset, ne ocsmány varangyot!)
van egy fontos, a recepcióban ezidáig kevéssé hangsúlyozott
megállapítása, amely jól szemlélteti a költő viszonyulását a
hagyományhoz. Vári Fábián úgy véli, hogy az alkotó „munkája közben korok
és világok vándora”. A vándor pedig nem csupán idegenként jár-kel az
ismeretlenben – vihetjük tovább a gondolatot –, hanem megfigyel,
feljegyez, tanul és elsajátít. Ezzel sajáttá, otthonossá teheti korok és
világok mára már gyakran elhagyatottnak, kihűltnek tűnő,
folytathatatlannak vélt szemléletét, poétikáját. Költészete ilyen
szempontból alternatívát is jelent a ma fősodorbelinek számító
depoetizáló tendenciák mellett: az ősi vagy régi műfajok világa, a népi
hagyomány – dacára a válságoknak, amelyeket egyébként a költő maga
szintén észlel – nem merült ki, folytatható, sok még a kiaknázatlan
lehetőség.
Az életmű felosztása pályaszakaszokra
ugyan nem egyszerű, de ez még nem jelenti, hogy minden más
rendszerezésnek is mereven ellenállnának a szövegek. Az 1990-es évektől
sorra megjelenő gyűjteményeket ugyanis tematikai és motivikus
kapcsolódási pontok szervezik verseskötetekké. Mivel valamennyi eddig
publikált kötet gyűjtemény, azaz válogatás a régebbi és újabb termésből,
ezért felértékelődnek bennük az olyan jegyek, amelyek az összeállítást,
a kompozíciót állítják előtérbe. Egy-egy verseskötet elemzésekor éppen
ezért mindenekelőtt a szervezőerőként ható paratextusokat érdemes
kiemelni, egészen pontosan a kötet-, a ciklus- és verscímeket, az
ajánlásokat, valamint ezek egymáshoz való viszonyát.
Összehasonlítva a Jég és korbács című
kötettel, már első olvasásra megállapítható: ha az előző gyűjteményben a
pusztulás motívuma került középpontba, addig az idővel való szembesülés
képzete irányítja az Ereimben az idő verseire a figyelmet. Két
nyilvánvaló példát érdemes már itt kiemelni az újraközlés gesztusát
illetően: mennyire más fénytörésben jelenik meg az olvasó előtt az
Antall Istvánnak (Mítosztöredék) vagy a Görömbei Andrásnak (Jégangyal) ajánlott vers, ha tudjuk, az előző kötet megjelenése óta ők már eltávoztak az élők soraiból.
Az Ereimben az idő első ciklusa, ahogyan a kötetnyitó vers is az Alagút végén címet
kapta. Régi irodalmi toposzt elevenít fel ezzel és értelmez újra Vári
Fábián László. Az ember valahonnan valahová el akar jutni az alagúton
keresztül, nincs megállás, sem pihenő, a cél a kijutással válik
megközelíthetővé, a lényeg az átmenetiség. Ugyanakkor az alagút végének
képzete a klinikai halál állapotából felébredő betegek elbeszéléseihez
is kapcsolódik. Beszámolóikból ismerjük a következő szinesztéziát: ebben
az átmeneti állapotban rendszerint egy alagútban jártak, amelynek végén
fényességre lettek figyelmesek, amelyből meleg, forróság áradt. Egyesek
szerint ez támaszthatja alá, hogy a halál után is van élet. A versben
azonban váratlan módon nem a fény várja az alagút végére érőt, hanem a
hideg és a természet kiüresedése: „Az alagút végén / hideg lesz nagyon. /
Szellőt, madarat / nem ringat a lomb”. Ezzel együtt az ember saját
útjának végéhez ér. Átalakuláson megy keresztül, de utolsó mozdulatával
is védekezni próbál. Árnyék-létében még összegömbölyödik. A születés és a
halál előtti pillanatok így válnak hasonlóvá egymáshoz. A méhben lévő
magzat természetes pózának képe és az alagútból kiérő ember védekező
reflexe fonódik itt össze. De nem lesz azonos a két kiemelt pillanat,
mivel az útjának végéhez érő ember már komoly, feldolgozásra váró, de
teljes mértékben megismerhetetlen múlttal rendelkezik. Ezért is idézi
fel a költő Thomas Mann József és testvérei című
regénytetralógiájának híres kezdősorát egyetértően: „Valóban mélységes /
mély a múltnak kútja”. A múlt feltárásának, megismerésének szándéka
hívja elő a kötetben a teremtés-, eredet- és családtörténetek különféle
változatait.
A bibliai Édenkertbe vezet a Gikhon partjain világa. A név, amely a négy paradicsombéli folyó egyikét takarja, Mózes első könyvében valóban felbukkan, igaz, más írásmódban. A Genezis 2. részének 13. verse így hangzik Károly Gáspár fordításában: „A második folyóvíz
neve pedig Gihon; ez az, a mely megkerüli az egész Khús földét.” A
bibliai teremtésmítosznak tehát fontos része a nevezett folyó, amely az
öntözés által a bőséghez, a jóléthez járul hozzá. Látható, hogy ehhez a
hagyományhoz nyúl vissza Vári Fábián László versében, ugyanakkor tovább
is írja azt, amikor az emberiség szempontjából lényeges fordulópontot
tételez fel, és az idő kimérésére utal a Gikhon partjainál: „ott
méretett ki a korszakok hossza, / akkor zizegett fel / az idő szíve.” A
szentséget pedig profán módon ellenpontozza már az első versszakban: a
világot teremtő Úr a jövő programozójaként jelenik meg benne.
Antropomorfizmus ez, hiszen emberi tulajdonságokkal ruházza fel az
emberfeletti hatalommal rendelkezőt. Az idők során sokféleképpen
ábrázolt Isten (legalább a megértő öregúrtól a bosszúállóig terjedő
skálán) miért ne lehetne a 21. században egy olyan programozó, aki
főművét úgy tervezi meg, hogy az saját maga észlelje a „durva hibát”? A
kortárs populáris kultúrában ennek az ábrázolásmódnak már egy ideje
megvannak az előzményei, elég itt a nagysikerű sci-fire, a Mátrix-trilógiára utalni.
Az eredetmagyarázó- és családtörténeti elbeszélés típusának összekapcsolása a kötet címadó verse, az Ereimben az idő. Az
első három versszakban a lírai én saját korát emeli ki az objektív idő
kötelékeiből egy hasonlat által és a ködös mítoszi időbe helyezi: „Oly
vén vagyok már, mint a tenger.” Majd a hasonlattal azonosulva magyarázza
saját eredetét. Ősei így tulajdonképpen nem különülnek el a természeti
képződményektől, jelenségektől: „Anyám szikla volt, apám a szél.” Ezzel
igazolja: a lírai én elválaszthatatlan része az örök változásnak,
átalakulásnak, ahogyan az állandóságnak is: „Anyám elfogyván sivatag
lett. / Lépkedek rajta, mégsem lelem.” Valamint: „Apám nélkül holt víz a
tenger, / ezért nem szűnhet ő soha.” Később fény derül arra, min alapul
a hasonlat, hiszen a lírai én sorra a „váltott gyerek” jellemzőit
ismeri fel magán. Ettől függetlenül úgy tűnik, a családtörténet
folytatása már biztosított, a gyermekek megtalálták párjukat, akik
„létrehozzák majd másukat”. De az utolsó két strófa mégis a
bizonytalanságot, a véletlent veti fel a Föld és az ember
sorsszerűségében: hiába próbálja bebiztosítani magát bárki, ha a végzet
eleve másképp rendeltetett el.
Ehhez illeszkedik áttételesen a mágikus szövegek tradícióját élesztgető Ráolvasás című képvers, amelyhez
lábjegyzetet fűz a költő. Ebből kiderül, hogy a nyílhegy formájú
versszöveg felmondása reggeli-esti imával termékenységhez és javakhoz
segíti az adott személyt. Végletesen varázstalanított korunkban szükség
van a szavak mágikus erejébe vetett hitre, mert feketeség,
tisztátalanság veszi körül az embert, sugallja a ráolvasás és a Babits
Mihályt parafrazeáló Fekete rímek. Egyedül Jézus sebeit látja
még makulátlannak a lírai én. Magányában megjelenő és tudatán a hatalmat
átvenni akaró démonja elűzéséhez is őt hívja segítségül: „írni tudom
csak: Jézusom, űzd el” – szól keserűen a Magányomat magamra. Egy őszeleji álomban már a halál (A Földről régóta), majd a Hold kelésével a vég és a bukás (Az angyal és a hold) képzete tűnik fel. A remény azonban még megtartó erővel bír (Tarts meg),
hiszen a világ dolgainak elrendezésébe vetett bizalom nem szűnik meg
könnyen: „Helyére kerül végül minden, / végül – tán nem lesz tűzözön.” (Végül)
Bevallottan a Halál ellen rendeződnek
csoportba a második ciklus darabjai. Mindegyik itt szereplő vers
jellegzetesen ajánlással van ellátva. Az élő és már örökre eltávozott
barátoknak, mestereknek ajánlott költemények József Attilától (Nyolcsorosok) és Nagy Gáspártól (Útravaló) S. Benedek Andrásig (Ítélet után), Utassy Józseftől (Az Úr kegyelméből) Jókai Annáig (Jó, hogy az éjjel)
egyrészt a tiszteletadás jelei, másrészt pedig az emlékezet megőrzését
hangsúlyozza ezzel Vári Fábián. Ezek közül néhány alkotást továbbá
valamilyen konkrét alkalom hívott életre. Születésnapra íródott például
az Oláh Jánosnak (Attól fogva), a Hajdu Lajosnak (Vers a halál ellen) és a Jánosi Zoltánnak (Sóstói úti fák)
címzett darab. A ciklusban a vallomásos jelleg dominál, így
értékválasztásként is olvashatóak a benne szereplő versek és ajánlások.
Ebből a sorból emelkedik ki magasan a Zoltán fiának ajánlott Változatok a halotti beszédre. Ismeretes, hogy a Halotti beszéd az első
fennmaradt, magyarul írt összefüggő szövegemlékünk, és mint ilyen,
értelmezése nem csak a szakembereknek, de a költői képzelet számára is
kihívást jelent. A sikeres átköltések évszázadokat ívelnek át, miközben
párbeszédet teremtenek régi és mai világok között. A 20. századi magyar
irodalomban több olyan maradandónak bizonyuló átdolgozás is született,
amely egyenes vagy átvitt értelemben, de valóban halotti beszédnek
nevezhető. Ehhez a vonalhoz kapcsolódik Vári Fábián László, amikor több
szálon követi a szövegemléket, Kosztolányi Dezső, de különösen Márai
Sándor és Bella István Halotti beszédét. A Máraiéval az is
rokonítja, hogy mindkét szöveg erőteljesen ajánlja fel az életrajzi
olvasás lehetőségét, így perspektívájuk között is könnyen vonható
párhuzam: Márai az emigráns-, míg Vári Fábián a kárpátaljai kisebbségi
léthelyzetből tekint a magyar kultúrára, és próbálja meg a múltból
származó darabkákra, szilánkokra hagyatkozva megkonstruálni saját
emlékezetét. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Változatok a halotti beszédre (a
szöveghagyomány retorikai jellegzetességeivel összehasonlítva) nem
igazán az egyházi értelemben vett sermo vagy magyar megnevezéssel élve,
temetési beszéd, és így aligha tekinthető csupán átköltésnek. Sokkal
találóbb lehet itt a ráírás vagy palimpszeszt írói technika említése. A
versben még itt-ott áttetszenek ugyan a halotti beszédnek a magyar
irodalmi hagyományhoz köthető jegyei, de műfajilag már látomással,
családtörténeti elbeszéléssel, leltárral, vallomással és ezek
változataival van dolgunk. Ezt jelentheti és támaszthatja alá a négy
nagyobb egységből (változatból) álló vers pontos címadási szándéka is.
Az alapszituáció a következő: a költő, aki végigtekint családfáján és
ősei múltján, megszólítja fiát, majd tudatosítani igyekszik
mindkettejükben, hogy az efféle „históriák” általában nem
üdvtörténetként érnek véget. Az önsorsrontás, a meddőség, a nyelvváltás
és országvesztés emléke a jelen távlatnélküliségével „torzképek, víziók,
fátumok” formájában jár elő kísérteni újra és újra. Hiába szeretne ő
maga írni valami esztétikailag szebbet vagy etikai értelemben véve
jobbat, ha tudata ezek után nem képes a vágyott alkotás létrehozására:
„A papíron vérszennyes piktogramok – / enervált vers-abortátumok”
jelennek meg csupán. Megfogalmazódik bennünk a kérdés: mit tehet
ilyenkor a költő, aki jobbára csak az íráshoz ért?
Például azt, hogy Lágyabb énekekben
oldja fel a sötét tónust, a keserűséget és a kilátástalanságot, ahogyan
azt a következő ciklusban teszi. A kiemelt szókapcsolatról Arany János
balladájának, A walesi bárdoknak egy részletére
asszociálhatunk. Az agg bárd könyörtelenül kemény, őszinte éneke, majd
máglyára küldése után adja parancsba Edward király: „Ha! lágyabb ének
kell nekünk”. De ezzel ellenszegülve a bárdok inkább önként és dalolva
vállalják a vértanúhalált. A ballada allegóriaként olvasva a mindenkori
hatalom elvárásai és a művész szerepértelmezése közötti feloldhatatlan
ellentétet példázzák. Egyben Arany persze a bárdköltői szerep
lehetőségeivel is számol, ami különben Vári Fábiántól sem idegen. Az Ereimben az idő szövegkörnyezetében azonban kissé módosul a szintagma jelentése. A Fekete rímek célirányosan
utal is erre: „fekete versből tüdővér habzik / fekete rímek hiába rínak
/ lágyabb poézis kellene írnak”. A vágy – és nem parancs –, amely arra
irányul, hogy a vers vagy az ének (a kettő gyakran szinonima Vári
Fábiánnál) olykor lágyabb is lehetne – hiszen az enyhítő hatás szintén
része a poézisnek –, nem önfeladással és saját költői szerepének
megtagadásával kell találkozzon, hanem új lehetőségekkel.
A szerelmi líra lehetőségeit ma nem könnyű meghatározni, ahogyan a Lágyabb énekek ciklusban
is láthatjuk. Azok az eszmények, amelyek az emelkedett hangvételű
vallomások, udvarlási rítusok, szerelmi játékok hitelességét voltak
hivatva alátámasztani egykor, akár néhány évtizede is, a női és férfi
szerepek átértékelésével nagyrészt érvényüket veszítették mára. Azt
hiszem, a szerelmes versben kopnak el manapság leginkább a szavak és
kifejezések, a hasonlatok és metaforák, az őszinte gesztusok pedig
nagyon hamar modoros pózzá merevülhetnek, ha nem sikerül érvényes
nyelvet találni a másik, valamint a választott téma, a szerelem, az
intim kapcsolatok megközelítéséhez. Érzi ezt Vári Fábián is, amikor
önironikusan a következőt írja a bűnbeeséshez visszanyúló vallomásában:
„Már megint a régi vers íródik” (Már megint a régi). E versek
közül azok emelkednek ki, amelyek a pátoszt a visszafogottsággal, az
erőteljesen retorizált dikciót az élőbeszédhez közelítő
megszólalásmóddal keverik. Ilyen a Szabó Lőrinc motívumaira íródott Kócsag-dalok második
részének szép, a nyelvi határokkal, korlátokkal szembesülő indítása:
„Hogy szólhatnék hozzád méltó módon? / Csak most tanulom
tündér-nyelvedet. / Készletemben minden igém ódon, / és gyök szakad és
toldalék pereg” (Mire vagy jó?). Ha ezt sikerül továbbvinni a
későbbiekben, hiszen az idézett részlet időhatározójából erre
következtethetünk, akkor olyan tartalékok kerülhetnek felszínre e
lírában, amelyek eddig jórészt takarásban voltak.
Rögtönzött, illetve alkalmi, például a Kortárs folyóirat költőversenyeire írt verseket (ilyen a Petőfi-motívumokat variáló Őszi panaszok és a Csokonai-átköltés, a Ha majd a halál), imitációkat (Népdal, Udvarló ének, Lehoztak a vizek) és szójátékokon alapuló paródiát (Kata-strófák) tartalmaz a kötet záró ciklusa, a Versek a Lúdas Matyiból. A könnyed, jókedélyű, játékos kedvű költő karaktere rajzolódik ki az olvasó előtt ezeken a lapokon. Biztosra vehető, hogy az Ereimben az idő általánosan
mély, borongós, sötét jellegét igyekszik oldani egy-egy ilyen szöveg.
Ezzel együtt hangsúlyossá válnak az erotikus, a priapikus, illetve a
pajkos természetű versek: „Átkozott tengerpart, Malmö, / welcome-drink
helyett egy halnő? // (…) Kedvesem, velem ne viccelj, / popódra minek a
pikkely?” (Északi románc). Máshol az életet igenli és a duhaj,
mulatozó időtöltést magasztalja a lírai én, főként a bordal műfajában:
„Most bódítson a bor! / Szememre szoknya hull, / ágyékomban a tájoló /
pörögni kezd vadul. // (…) Noénak üzenem, / hát nyílj meg, Genezis: /
bár furcsa volt és szaggatott, / de bordal volt ez is” (Ha leszállván a nap).
Alkalomadtán pedig az ironikus és önironikus él tűnik ki, akárcsak
ebben a négysorosban: „Súlyos bronzpakett. / Némi pénz, pia jár vele, /
és másnap reggel sem fáj / az ünnepelt alfele” (A díj).
Ez a kötet jól mutatja, hogy túlzottan
leegyszerűsítő Vári Fábián Lászlót pusztán a népi- vagy a váteszköltő
kategóriájába szorítani. Alakuló életműve gazdagabb és sokrétűbb. Úgy
gondolom, itt lenne az ideje a sorra megjelenő válogatások után egy
összegyűjtött verseket tartalmazó kötet összeállításának, hogy
egyberostálva lássuk az eddigi életművet, kiegészítve a legújabb
költeményekkel. A még előkészületben lévő, de nemsokára megjelenő, róla,
illetve műveiről szóló monográfia és ez a kötet együtt a versek
újraolvasását ösztönözné, és persze segítene tetten érni a költőszerep
változásait, hangsúlyeltolódásait térben és időben.
Magyar Napló, Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2015/6-os számában.
Forrás: Bárkaonline
