A legutóbbi Együttről a nagyitas.hu-n

A minap guglizás közben akadtam Pécsi Györgyi szemléjére:

Együtt 2010/1.

Valahogy nem sikerült megoldani az egyetlen, negyedévente meg­jelenő kárpátaljai magyar irodalmi folyóirat magyarországi forgalmazását. Kár. Bertha Zoltán roppant lelkiismeretes áttekintése – volt-e, van-e, látszódik-e a több évtizedes lefojtottság után újabb nemzedékek áttörése, miféle folyamatok zajlanak a kárpátaljai magyar irodalomban – meggyőz, hogy nagyobb figyelmet érdemelnének a régióban élő, a régióhoz kötődő alkotók. „A húsz évvel ezelőtti, 1989–90-es történelmi korszakváltás sok szempontból a leghatározottabb és leglátványosabb fordulatot a kárpátaljai magyar irodalomban hozta – a többi elszakított, határon túli területen lezajló fejleményekhez képest. A szellemi felszabadulás – valóban a »babiloni fogsághoz« hasonlítható körülmények közül történő sikeres kitörés… – itt mutatkozott meg a leg-erőteljesebben és leghatásosabban.” Stílus és generáció tekintetében is a sokszínűség jellemzi a lapot, együtt van mindenki, a nagy, József Attilá-s nemzedéktől (Vári Fábián László, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva) a középnemzedéken át (Penckófer János, Bagu László, Bartha Gusztáv) a legfiatalabbakig (Csordás László, Dobos Sándor). Meglepetés Vasi Szabó János (1965) A delfin és a katona című elbeszélése. Az én-elbeszélő a legutóbbi jugó háború zsoldoskatonája, utolsó bevetésének történetét meséli el – a horvátokkal harcol egy nemzetközi brigádban, pechjére egy rusnya, rühellni valóan kellemetlen szerb katonanőt osztanak mellé, akivel aztán mégiscsak egymáshoz sodródnak; a bevetés után együtt menekülnének Pulából, ám hajójukat a szerbek szétlövik. A nő testével fölfogja a katonát célzó golyót, a fiú azonban – innentől álomszerű jelenetek sora – kiúszik vele a tengerpartra, ahol kiderül, a nő delfinné változott, s boldogan élnek. Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál – ám, arányosan és helyén valóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti „az ember szépbe szőtt hitét”. (Forrás: nagyitas.hu)

Teljesen igaza van a cikk szerzőjének. A szomorú igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak Magyarországon, de Kárpátalján is alig lehet hozzájutni az Együtthöz. Talán a legegyszerűbb megoldás egy önálló honlap létrehozása lenne. Reméljük, mihamarabb megoldódik ez a probléma.

Holnap is élünk...

Kárpátaljai magyar irodalomról 1945 után beszélhetünk. A szovjet megszállás sújtotta vidéken nehezen indult be a magyar nyelvű szellemi élet. 1965-ig jobbára a szocialista realizmus sematikus ábrázolásmódja jellemezte a terület irodalmát. Ide sorolható alkotók: Balla László és az induló Kovács Vilmos.

Kovács Vilmos munkásságában az 1960-as években történt gyökeres változás. Felismerte ugyanis a szükségét egy bonyolultabb valóságábrázolásnak, a kisebbségi lét felvállalásának és a történelmi igazságtalanságok kérdésfeltevéseinek. Így született meg a Holnap is élünk (1965) c. regény. Olyan problémák kerültek benne felszínre, melyekről nemhogy beszélni, de még gondolkodni sem volt szabad abban az időben  (ez az egyik oka a regény korabeli kálváriájának). Megjelent többek között az identitás, az én-azonosság, az anyanyelv problematikája is az alkotásban. Idézzünk egy rövid részletet:

„– (…) Különben, magyarul is beszélhetünk. Magyar ajkú, ugye?

– Igen, sőt a nemzetiségem is magyar.

– Miért mondja, hogy sőt? (…)

– Miért mondom, hogy sőt? Tudja, Reiner elvtárs, manapság furcsán állunk az anyanyelv és a nemzetiség kérdésével. Van egy ismerősöm, a magyar lapnál dolgozik, fordító. Magyarnak vallja magát, otthon a feleségével magyarul beszélnek, csúnyán törik a különben nagyon szép orosz nyelvet, a gyerekeik azonban már nem akarnak magyarul beszélni. Soha egyetlen Petőfi-verset vagy Móricz-elbeszélést még nem olvastak el.

– Ez érdekes probléma, Somogyi elvtárs. (…) Na, csak folytassa. Hol hagytuk abba?

– Az anyanyelv és a nemzetiség problémájánál.

– Igen, igen. Ez érdekes helyi jelenség. Persze, nem általános. Egyes papák és mamák abban a tévhitben ringatják magukat, hogy csemetéik nagyobb karriert csinálnak, ha nem magyar iskolába adják őket, hanem oroszba…”[1]

A fentebbi részlet akár ma is íródhatott volna, amikor veszély fenyegeti Kárpátalján a magyar iskolákat, amikor a szülők ukrán tannyelvű intézményeket részesítenek előnyben a gyerekek oktatását tekintve. Kovács Vilmos regényét mégis elsősorban a történelmi kérdésekre és az akkori jelen problémáira adott válaszai teszik fontossá.

[1] Kovács Vilmos. Holnap is élünk. – Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1965. – 213-214. o.

Diplomaosztó

Nem hittem volna, hogy sikerül kiemelt magiszteri diplomát szereznem az UNE magyar nyelv és irodalom szakán, főként a negyedik évfolyamot lezáró államvizsga-érdemjegyeim miatt. Szerdán  azonban sor került a diplomaosztóra. Meglepődtem, ugyanis a vörös diplomások között említették a nevem. Mit mondjak, kellemes meglepetés volt!

A csütörtöki Kárpáti Igaz Szóban megjelent Fedák Anita rövid tudósítása:

Néhány gondolat Nabokov Lolita c. regényéről

Minden nagy regénynek meg kell küzdenie az idővel, hiszen az író korának olvasói sokszor nem képesek felismerni a művészi igényt egy olyan műben, amely túllép adott időszak elkoptatott kliséin, tabutémát használ tárgyául stb. Ilyen regény az 1955-ben megjelent Lolita is.

Nabokov műve szabadjára engedett érzelmek és utazások története. A mű főhőse, Humbert Humbert (nem valódi név, játék a betűkkel, a regényen belül több változatban is előfordul), irodalomtörténész, aki Franciaországot elhagyva Észak-Amerikában telepedett le. Idős kora ellenére hihetetlenül erős vonzalmat érzett a 10-14 éves „kiválasztott” lányok (az ún. nimfácskák) iránt. Feleségül vette Charlotte Haze-t, akinek halála után annak lányával, a fiatal Doloresszel (a spanyol becézés: Lolita) folytatott perverz szexuális viszonyt. A korán árvaságra jutó, fölöttébb gyönyörű testi adottságokkal megáldott gyermek nem csak Humbert Humbert vágyait szolgálta ki, hanem szökése után a drámaíró Quilty még perverzebb ösztöneit is kénytelen volt eltűrni (anális és orális megerőszakolás stb.). Lolita végül az állati ösztönökkel egyenrangú közösülések mellett soha nem tapasztalhatta meg az igazi párkapcsolat és a házasság kínálta örömöket, egész életében kiszolgáltatott maradt a férfiak kényének-kedvének. De lehet, hogy nem is volt szüksége másra...

Ha csak ennyi lenne a regényben, mint amit én most itt röviden felvázoltam, aláírnám a vádakat, miszerint ez egy pornográf mű. Az igazság azonban, hogy szó sincs erről. Ha például a fabula-részt nézzük, maguk a szexjelenetek kimaradtak a műből. A Lolitát tulajdonképpen a nyelvi megformáltság emelte ki a tucatregények közül. Humbert narrátor-szerepét egyszerűen nem tudjuk hová tenni: vagy elfogadjuk azt, hogy igazat ír visszaemlékezéseiben, vagy pedig a sorok közé látva egy álszent, perverz személyre találunk, aki csak magát próbálja tisztázni a kiskorú megrontásának (?) és az emberölés vádjának büntetése alól. Ki tudja? Ez a kérdés (és nem csak ez) végig nyitva marad. Kiemelném még a regény finom iróniáját, a régi szövegekre való ráírással (allúzió) Nabokov rendkívül érdekes kontextusba helyezte a klasszikusokat. Gondolok itt például Poe Lee Annácskájának részleteire a regényben.

Olvasás közben fanyar ízt érzünk a szánkban. Fekete humor les ránk majd minden mondat mögül, az író pedig csak arra vár, hogy mikor tud bolonddá tenni bennünket. Humbert Humbert beteg lelkének gyötrődését, drámáját élhetjük meg többféleképpen. Nem kevés ellenállást vált ki ez még a gyakorlott olvasóból is, de a mű végére mindannyian behódolunk, toleránssá leszünk a pedofil ember iránt. És én ebben látom a regény nagyságát. A céltalan utazások folyamán valahogy megbarátkozunk Mr. Humbert természetével, sőt, a gyilkosság előtt már-már neki szurkolunk, el is feledkezve arról, hogy a főhős hasonlóan cselekedett Lolitával néhány oldallal ezelőtt. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy a Lolita c. regény mindenképp kitartó olvasót igényel, aki szenvedéllyel és undorral végigjárja a bűnös(ök) útját, s a regény végére maga sem tudja, hogyan viszonyuljon a bűnhöz, hiszen azt nem is olyan egyszerű megítélni, mint amilyennek az elején gondolta.

Végül kitérnék még arra, hogy a perverz téma rengeteg társadalmi visszásság bemutatására alkalmas. Bár Nabokov valószínűleg tiltakozna a valósággal való párhuzamok keresése ellen, de nem tudok nem gondolni a közelmúltban egyházi személyek között kirobbant botrányokra, vagy épp a lengyel filmrendező, Roman Polanski esetére. Arra ébresztett rá a regény, hogy nem elég egyszerűen elítélni ezeket a perverz embereket, nem elég a „normálisok céltáblájává” tenni őket. Sok ilyen beteg sétál szabadon, és attól, hogy megbotránkozunk néhány hírhedtté vált eseten, a probléma még ugyanúgy megmarad…

Heaney-fordításom az Apokrifon

Még tavaly decemberben ismerkedtem meg ezzel az angolul író, irodalmi Nobel-díjas ír költővel. Lírájának hideg intimitása rögtön magával ragadott. Clearances című (az én fordításomban Eltávolodások) ciklusából lefordítottam néhány szonettet, de csak a hármas számút hagytam meg. Igaz, hogy egy kicsit darabos lett a versnyelv, de az eredetivel összevetve a rímek tompasága, a diszharmonikus (képzavar közeli) képek a magyar változatban, a József Attilát idéző intertextualitás miatt végül mégsem töröltem. 

Fontos tudni a ciklussal kapcsolatban, hogy a költő édesanyja halála után írta meg ezeket a szonetteket. Éppen ezért a hidegség  megtapasztalása, a szeretet keresése, az emlékek kósza felvillanása mind az anya elvesztése után érzett modern ember kiúttalanságát idézik fel a szövegekben.

Seamus Heaney - Eltávolodások #3

Mikor távol volt innen mindenki más,
Vele voltam, hámoztuk a burgonyát.
A héjak egymásra estek, megtörték
A csöndet, mint olvadó vas, ha csöppen épp:
Hűs nyugalom ült be közénk, s közben
Megcsillant a tiszta víz a vödörben.
Estek sorjában. Magunkba merültünk.
Egy-egy csobbanásra fölrezzent fejünk.

S mikor a pap föladta betegágya
Oldalán az utolsó kenetet,
Néhányan imát mondtak, könnyeztek,
S én láttam: fejét fejem mellé tartva
Egyszerre lélegzünk, s a kemény kések – –
Nem lesznek közelebb, míg tart az élet.

Fordította: Csordás László

(megjelent: Apokrif Online, 2010. május 16.)

Egy új kárpátaljai kultúrblog

Kitartó unszolásomra végül csak elindította Marcsák Gergő barátom az Ungon-berken nevű blogot, ami mindenképp hiánypótló vállalkozás. Éppen itt volt már az ideje annak, hogy egy konzervatív gondolkodású kárpátaljai fiatal is írjon webnaplót, hiszen magyar szakos egyetemi hallgatóként (fiatal értelmiségiként) talán  hiteles képet festhet egy mai kárpátaljai magyar tannyelvű tanintézmény mindennapjairól, egy diák lehetőségeiről  stb. Ha pedig valóban nyomon követi és rendszeresen bemutatja, kommentálja az itteni kulturális eseményeket, ahogyan az első bejegyzésben ígéri ("Íme Kárpátalja új blogja, az Ungon-berken nevű oldal, mely a kárpátaljai közélet, irodalom és művelődés eseményeit, híreit hivatott boncolgatni. Elsősorban nem hírblogként funkcionál majd, inkább az újdonságok közül szemezgetve rávilágít a fontosabb részletekre."), akkor egy igényes, konzervatív beállítottságú, naprakész kultúrblogot kapunk, ami tényleg hiányzott már a hírportálok, és  különféle hivatalos oldalak mellől... Mostmár csak sok szerencsét és kitartást kívánok munkájához.

Együtt 2010/1

Megjelent az Együtt című folyóirat új száma (2010/1), benne két versem olvasható:

Rondó a mai múzsákért

Búcsú az ihlettől

Illyés Gyula: Puszták népe

Már régóta szerettem volna elolvasni ezt a magyar klasszikust, de eddig nem nagyon volt időm kézbe venni a könyvet. Azonban az éven Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című művével foglalkozom, így kénytelen voltam elolvasni a Puszták népét is, hiszen majd minden szakirodalom megegyezik a két irodalmi alkotás  (szociográfia?) rokonságában.

Meg kell mondanom, hogy még ma is érdekes és néhol kicsit sokkoló mű a Puszták népe. Illyés rendkívül ötletes elegyét hozta létre a tudományos igényű szociográfiának, az önéletrajznak, a memoárnak stb. A régebbi irodalomfelfogás leginkább irodalmi szociográfiának érezte (bár a regény megnevezést is alkalmazza, hiszen az író felülemelkedik a tudományosság kritériumain és olyan általánosításokig jut el, amelyek nem csak egy szűk közösség számára érthetőek/befogadhatóak/lényegesek), a kortárs irodalomszemlélet már inkább önéletírásként tartja számon. Véleményem szerint a mű értékét mai szemmel nézve leginkább az írói én és a közösség feszültsége, a pusztai cselédek, gyerekek, béresek, napszámosok stb. mindennapjának, erkölcsiségének, tulajdonképpeni szocializációjának a személyes élményeken átszűrt hiteles rajza adja. Illyés Gyula az értelmiségivé vált író szemszögéből, de ugyanakkor megértéssel ábrázolja az eseményeket (a késelések, verekedések hagyományát; a cselédlányok gyakori "pluszszolgáltatásait" feljebbvalóik felé; a gyermekek korai szexuális érését; az éhezéseket; az iskola és a pusztáról származó írói én konfliktusát stb.).

Egészen a könyv végéig úgy éreztem, hogy bár taszító a sok szörnyűség, amit az író bemutat, ugyanakkor valamiféle vonzalom ébred bennem a pusztai nép "vadsága", a kötöttségekben is szabadon élők világa iránt.

SMS-nyi görbetükrök

Egy kísérleti ciklus megírásába kezdtem nem is olyan régen. Varró Dániel sms-költészetének hatására úgy döntöttem, hogy magam is kipróbálom a rövid szöveges üzenet adta lehetőségeket, és gazdagítom (ha minden jól megy) a paródia műfaját. Célom: (köz)ismert kortárs költők stílusparódiáit, görbetükreit összetömöríteni egy/két sms-nyi terjedelmű szövegbe. Már olvasható három görbetükör (Varró Dániel, Parti Nagy Lajos és Karafiáth Orsolya) az Apokrif c. folyóirat hálózati kiadásán.

Költészet Napja

Minden kedves költészetbarát embernek ezzel a rendkívül jól sikerült adaptációval kívánok még sok versekkel eltöltött kedves percet.