Kovács Vilmos munkásságában az 1960-as években történt gyökeres változás. Felismerte ugyanis a szükségét egy bonyolultabb valóságábrázolásnak, a kisebbségi lét felvállalásának és a történelmi igazságtalanságok kérdésfeltevéseinek. Így született meg a Holnap is élünk (1965) c. regény. Olyan problémák kerültek benne felszínre, melyekről nemhogy beszélni, de még gondolkodni sem volt szabad abban az időben (ez az egyik oka a regény korabeli kálváriájának). Megjelent többek között az identitás, az én-azonosság, az anyanyelv problematikája is az alkotásban. Idézzünk egy rövid részletet:
„– (…) Különben, magyarul is beszélhetünk. Magyar ajkú, ugye?
– Igen, sőt a nemzetiségem is magyar.
– Miért mondja, hogy sőt? (…)
– Miért mondom, hogy sőt? Tudja, Reiner elvtárs, manapság furcsán állunk az anyanyelv és a nemzetiség kérdésével. Van egy ismerősöm, a magyar lapnál dolgozik, fordító. Magyarnak vallja magát, otthon a feleségével magyarul beszélnek, csúnyán törik a különben nagyon szép orosz nyelvet, a gyerekeik azonban már nem akarnak magyarul beszélni. Soha egyetlen Petőfi-verset vagy Móricz-elbeszélést még nem olvastak el.
– Ez érdekes probléma, Somogyi elvtárs. (…) Na, csak folytassa. Hol hagytuk abba?
– Az anyanyelv és a nemzetiség problémájánál.
– Igen, igen. Ez érdekes helyi jelenség. Persze, nem általános. Egyes papák és mamák abban a tévhitben ringatják magukat, hogy csemetéik nagyobb karriert csinálnak, ha nem magyar iskolába adják őket, hanem oroszba…”[1]
A fentebbi részlet akár ma is íródhatott volna, amikor veszély fenyegeti Kárpátalján a magyar iskolákat, amikor a szülők ukrán tannyelvű intézményeket részesítenek előnyben a gyerekek oktatását tekintve. Kovács Vilmos regényét mégis elsősorban a történelmi kérdésekre és az akkori jelen problémáira adott válaszai teszik fontossá.
[1] Kovács Vilmos. Holnap is élünk. – Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1965. – 213-214. o.
