Illyés Gyula: Puszták népe

Már régóta szerettem volna elolvasni ezt a magyar klasszikust, de eddig nem nagyon volt időm kézbe venni a könyvet. Azonban az éven Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című művével foglalkozom, így kénytelen voltam elolvasni a Puszták népét is, hiszen majd minden szakirodalom megegyezik a két irodalmi alkotás  (szociográfia?) rokonságában.

Meg kell mondanom, hogy még ma is érdekes és néhol kicsit sokkoló mű a Puszták népe. Illyés rendkívül ötletes elegyét hozta létre a tudományos igényű szociográfiának, az önéletrajznak, a memoárnak stb. A régebbi irodalomfelfogás leginkább irodalmi szociográfiának érezte (bár a regény megnevezést is alkalmazza, hiszen az író felülemelkedik a tudományosság kritériumain és olyan általánosításokig jut el, amelyek nem csak egy szűk közösség számára érthetőek/befogadhatóak/lényegesek), a kortárs irodalomszemlélet már inkább önéletírásként tartja számon. Véleményem szerint a mű értékét mai szemmel nézve leginkább az írói én és a közösség feszültsége, a pusztai cselédek, gyerekek, béresek, napszámosok stb. mindennapjának, erkölcsiségének, tulajdonképpeni szocializációjának a személyes élményeken átszűrt hiteles rajza adja. Illyés Gyula az értelmiségivé vált író szemszögéből, de ugyanakkor megértéssel ábrázolja az eseményeket (a késelések, verekedések hagyományát; a cselédlányok gyakori "pluszszolgáltatásait" feljebbvalóik felé; a gyermekek korai szexuális érését; az éhezéseket; az iskola és a pusztáról származó írói én konfliktusát stb.).

Egészen a könyv végéig úgy éreztem, hogy bár taszító a sok szörnyűség, amit az író bemutat, ugyanakkor valamiféle vonzalom ébred bennem a pusztai nép "vadsága", a kötöttségekben is szabadon élők világa iránt.