2012. december 19., szerda

"Mint az a nő..."

A szerelem jelenléte Bakos Kiss Károly Legyen vers című kötetében[1]


Vár, 2012/4.
Kellemes és egyben veszélyes vállalkozás a szerelemről általánosan beszélni. Szeretjük azt hinni, értünk hozzá, mert életünk során időközönként valóban beleesünk valakibe (vagy talán abba a bizonyos verembe?), és csak akkor szembesülünk nyelvi korlátainkkal, amikor magáról a fogalomról kezdünk el mélyebben gondolkodni. Érzéseink, amelyek a másik iránt felébredő vágyból fakadnak, ha lejegyzésre kerülnek, gyakran nem jutnak tovább szépen hangzó közhelyeknél, banalitásoknál, gyermeki gügyögésnél, vagy ahogyan Byron mondja Tóth Árpád átköltésében:

„S most látlak s ím kontár festő vagyok,
Hisz bájad csupa újság s csupa fény: –
Annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
S kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?”[2]

Nekem ebből a szempontból némileg könnyebb dolgom van: nem saját élményeimről, hanem olyan versekről fogok beszélni, amelyek a szerelemről szólnak, pontosabban a szerelemmel, a vággyal hozhatók összefüggésbe. Az általam kiválasztott korpusz szerzője a fiatal kárpátaljai költő, Bakos Kiss Károly, akinek Legyen vers című kötete 2007-ben jelent meg. E karcsú könyv néhány darabja (leginkább a Latin versek ciklusában lévők), biztonsággal besorolhatóak a magyar irodalom hagyományos szerelmi költészet elnevezésű kategóriájába. Egyéb szövegek viszont, a kötetben szétszórva, csak sejtetni engedik, hogy a másik ember keresése, a sorokból kiérezhető intimitás szintén e kategória felé közelíti a befogadót.

A művészi sűrítettségből adódó feszültséggel telített A magány négy sora. Nem valamiféle birtoklási vágy szólal meg ebben, hanem a magára-maradottság, a magányos ember jól ismert hiányérzete. Roland Barthes tipizálásából[3] a sóvárgás forgalmát érzem leginkább közel állónak:

„Remeg a falnak dőlt ruha,
Magát hordani kevés.
Csupa ha, csupa még, csupa
Másikember-keresés.”[4]

A rendkívül tömör, enigmatikus vers kijelentő mondataiból hiányzik az emberi test, amely a ruhát hordja. E hiány által válik a tárgy, a ruha maga antropomorfizálttá: csupa olyan tulajdonsággal bír, amely egyébként mélyen emberi. A falnak dőlés befejezett melléknévi igenévvel kifejezett eseménye utalhat valamilyen fáradt pillanatra, elmélkedésre, de akár az egyedül-lét kétségét is kiérezhetjük belőle, ahogyan ez utóbbi konnotációt erősíti meg a vers első szava, a remeg ige is (ez a verbum választékos nyelvhasználatban, ami egyáltalán nem áll távol Bakos Kiss Károly írói szemléletétől, a rettegést, a félelmet közvetíti). Tovább fokozza a magány-érzetet a hiányos mondatszerkesztés, a konkrétság tudatos kerülése. Így a kurzívval szedett, ezért külön hangsúlyt kapó két kötőszó (a ha és a még), illetve az elvont főnévvel kifejezett automatizált cselekvési vágy/kényszer (a „Másikember-keresés”) az egyedül-lét feloldását sejteti a másik keresése által, igencsak bizonytalan módon. A szövegnek sikerül megtalálnia a semmit mondás és a túl sokat mondás közötti keskeny középutat, ebben persze segít a letisztultságot feltételező négysoros forma, és a Pilinszkyvel párbeszédet kezdeményező versnyelv is.

Az emlékezés alaphelyzetéből indul a Mint az a nő… kezdetű vers. A költői én egy kocsmai iszogatás élményét idézi fel a szociolírára jellemző módon:

„Mint az a nő az erzsébeti kocsmán
Puskint tudott és oroszul
Éreztem
Mögülünk az ocsmány
Háttér halkan kiszorul
Tán hittem is
Csak az marasztal
Hogy Adyt Verlaine-t Jeszenyint…
De ittunk még
S a nyirkos asztal
Lassan ocsmány lett megint”[5]
A másik nem te-ként megszólítottan, hanem egyes szám harmadik személyben, azaz áttételesen, ő-ként szerepel. Az intimitást a közös kulturális élmények teremtik meg. A felidézett másik ugyanis: „Puskint tudott és oroszul”. Ez az „erzsébeti kocsmán” idegennek ható nyelvi megnyilatkozás ismerőssé teszi a találkozás előtt még bizonyára idegen nőt, míg az oroszul nem tudó többséget máris kirekeszti ebből a szűkülő körből. A nő nem testével, nem vágykeltő különleges mozdulataival van jelen, hanem szellemi energiájával. Az időbeli távolság, az utólagosság tapasztalata még inkább kiélezi a nő és a költői én harmóniába kerülését, illetve a hely (a kocsma) és a lerészegedés effektusát. A közös költői érdeklődés („Csak az marasztal / Hogy Adyt Verlaine-t Jeszenyint”) mintha egy időre olyan energiát szabadítana fel, amely felfüggeszti az én valóság-érzékelését: „Éreztem / Mögülünk az ocsmány / Háttér halkan kiszorul”. De a részegedés folyamatával arányosan csökken az emelkedettség, a versek (el-, illetve fel-)mondása által teremtett külön világ[6] pedig fokozatosan megszűnik létezni, a költői ént visszarántja a valószerűség: „De ittunk még / S a nyirkos asztal / Lassan ocsmány lett megint”. Ebben a versben, A magány négy sorához képest, már felbukkan a másik egy nő személyében, akiről viszont nagyon keveset tudunk meg, körvonalai alig látszódnak. Ez az általánosított nő-kép nem csupán a kvázi-szerelmes versekben van jelen, kisebb módosulásokkal megtalálható a Latin versek ciklusának darabjaiban is.

E ciklusban már megjelenik a test, mint a lélek lakhelye, A test dicsérete című versben például így: „Szeretni kell a testet is. / Míg lélek lakja, ékszer az.” Ettől kevésbé megszokott, merészebb képzettársításokkal él a Szép is, jó is: „Szép is a nők domborúja. / Hanyatt fekve, hold ha éri. / Lepedőit szél ha bújja, / Majd a hajnal kicseréli”. A Lorca cigányrománcait (és főleg Nagy László átköltéseit) idéző szituációkban egy alapvetően távoli, egzotikus képzeletvilág elevenedik meg. Az antik este, a pálma, az ódon képkeret mind hagyományidéző módon lépnek párbeszédbe a románcok szövegeivel. A nő-kép még mindig általánosságában van jelen, viszont előtűnnek a finom erotika motívumai: „Lobos-szagos szél szalad / A habos mellű nők felett, / Lenn a parton férfiak / Erős derékkal fürdenek.” (Erotika). A dikció is megváltozik a következő versekben, a közvetettebb egyes szám harmadik személy helyett az én és a te között bontakozik ki a születő vágy. Walter von der Vogelweide A hársfaágak csendes árnyán kezdetű dalát idézi a Románc világa. Ebben a szövegben kissé elmosódottabb a környezet, valamiféle rejtélyes „izzó napszítta” táj, amelyben a költői én nyomába ered a kedvesnek: „Levetem ott fehér ruhád, / A kis szobán. / Bőröd ontja illatát / Friss puhán. / S a fűszeredtől részegen / Magam is hozzád vetkezem, / Úgy biz’ ám!” A trubadúr és minnesäng líra eszköztárából merít Bakos Kiss Károly, amikor arra kéri a megszólított kedvest, hogy ami kettejük között történik, az maradjon is meg a privát szférában: „Tettünk, ha tesszük, másnak / El ne mondd!”[7] Erre rímel a Tanács falun szituációja, amit rövid szólásban lehetne leginkább összefoglalni: mégpedig ha nem vigyázol, a falu a szájára vesz. „A hírt egymásnak osztogatják, / Hát csönddel igazgasd a lombot. / Hát csönddel igazítsd a szoknyád”.

A Paraván című vers spanyolfal-motívuma érzésem szerint fontos szerephez jut Bakos Kiss Károly szerelmi költészetében. A leheletfinom válaszfal mögött történő események szerelmes sejtésre adhatnak okot. „Miféle szerelmet / Takarhat ez a fal” – kérdezi a költői én. A spanyolfal metaforaként is értelmezhető, amely Bakos Kiss szerelmi líráját áthatja: végig jelen van az érzés kifejezésének vágya, a várakozás, a szorongás, de a versek nem lépnek túl a sejtetésen. A régies szóalakok sokasága, a kissé veszélyes „örök szerelem” szókapcsolat valamiféle idilli állapotot próbál megképezni maga köré, amely ma mégsem jöhet létre olyan problémátlanul, ezért kell egy elidegenítő elem: a spanyolfal.

Bakos Kiss Károly itt bemutatott versei a szerelemről való beszéd lehetőségeit keresik az általuk megidézett költői hagyománnyal párbeszédet kezdeményezve. Ezekben a szövegekben alapvető feszültség van az ébredő vágy és a másik megtalálása, a másikra találás között. Tulajdonképpen a keresésben lévő költői én és a vágy folyamat-jellege domborodik ki a kötetben. Mindenesetre a szerelem végig jelen van: légiesen, játékosan, implicit vagy éppen explicit módon.

Jegyzetek:

[1] Elhangzott 2012. október 6-án, Székesfehérváron a „Szerelem – sötét verem (?)” A határon túli magyar irodalom napjai című konferencián.

[2] Byron: Janthéhoz, Byron „Child Harold”-jának előhangja, fordította: Tóth Árpád, Nyugat, 1917/24. Link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00236/07105.htm

[3] Vö. Roland Barthes, Beszédtöredékek a szerelemről, Bp., Atlantisz, 1997.

[4] A szöveg forrása: Bakos Kiss Károly, Legyen vers, Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 2007, 18. Kiemelések az eredetiben.

[5] Bakos Kiss, i. m. 28. 


[6] A költői világteremtés József Attila-i alapállása jellemzi Bakos Kiss Károly kötet-címadó versét is. Vö.: „Legyen vers, hogy legyen minden. / Szív ne vágyjon menni innen.” (Legyen vers, 9.)

[7] Vö. az utolsó versszakkal: „Ha tudná más azt, / hogy mi jártunk / ott: óh hogy szégyelném magam! / Nem sejti más azt, / mit csináltunk, / csak ő maga, meg én magam, / meg egy kis madár a fán, / ejhajahujj! / az nem árul el talán!” Walter von der Vogelweide, A hársfaágak csendes árnyán (fordította: Babits Mihály) = Babits Mihály kisebb műfordításai. Link: http://mek.oszk.hu/04800/04827/04827.htm#50




Megjelent: Együtt, 2012/5, 101-104.
Együtt, 2012/5.
Újraközölve: Vár, 2012/4, 35-38.

Nincsenek megjegyzések: