A Fogak nyoma 2009-es megjelenését – a szerző előző versgyűjteményéhez (Vidrakönyv, 2006) hasonlóan – nagyobbrészt elismerő fogadtatás követte. Az érdeklődés érthető, hiszen az új kötet több szempontból az előző folytatásaként, továbbírásaként, magánmitológiájának kiszélesítéseként, illetve a legelső kötetből (Ismét másnap, 1998) ismert és újra feltűnő kisember-figura, a buszsofőr groteszk, itt-ott drámai elemekkel körbeszőtt történeteként olvasható: a vidra- és a buszsofőr-versek ugyanis keretet alkotnak. Éppen ezért a kötet tétje számomra abban mutatkozik meg, hogy képes-e a kereten kívül egy alapjában véve tematikailag és poétikailag széttartó gyűjtemény méltó folytatásaként, valamint az ide átemelt versek miatt egyfajta összegzésként, valahová való megérkezésként hatni az olvasóra.
Az első ciklusban (Vidranyomok) helyet kapó címadó vers, a Fogak nyoma elindulásként, egy utazás megkezdéseként kínálja magát az értelmezés számára. A harapásra ébredő lírai én keresi azokat a titokzatos fogakat, amelyek érzése szerint nyomot hagytak a csuklóján, a kézfején. Hova lett „vidraváros” „vidraasszonya”? Miért kutatja őt? Úgy tűnik, az álom és ébredés határán keletkező nyomok tőle származnak. A kibetűzés, azaz a megértésre való törekvés az elhallgatás miatt csak lehetőségként lebeg előttünk. Ez a titokzatosság játékba von minket is: a szövegbe szétszórt nyomokat puzzle-ként igyekszünk összeilleszteni, mintegy többé-kevésbé összefüggő kis elbeszélésekké alakítani. Ha pedig ezek fölé egy metatörténetet szeretnénk rendelni, az utazás toposza kínálkozik. Az utazás során ugyanis a lírai én tapasztalatokhoz jut, felfedez, megismer,
és groteszk humorral adja tudtunkra: a nonszensz, a gyermeki naivitás, valamint a komolyság fontos része ennek a teremtett világnak.
Milyennek látjuk tehát az első ciklus hősét, a vidrát és annak személyiségét? A tévévidra című vers mintha erre adna választ. „A vidrát az Animal Planet találta ki, / hogy belőhessen egy víz alatti kamerát” – szól a felütés, és valóban: a kamera erősen stilizál, azzal, hogy kiszakít részeket a folytonosságból, azzal, ahogyan nem véletlenül követik éppen úgy egymást a snittek. Egy hatásvadász közelkép a táplálékszerzésről („hogy és mint harapja át / egy hal fejét”) vagy egy másik a naplementébe úszó magányos vidráról egyértelműen az antropomorfizálás igényével és ennek valamennyi hátsó szándékával lép fel, mint például: a néző elcsábítása a TV-Shoptól. A vidrával tehát egy elfogult, irányítás alatt lévő médium segítségével lépünk kapcsolatba, ami megrendelésre, kereskedelmi célokra készít dokumentumfilmeket. Ez a tapasztalat akkor kap igazán súlyt, amikor a Login: a vidra alakot vált irodalmi utalásoktól sem mentes sorait olvassuk: „[é]s ahogy a szó elhangzik, / vidrává lesz az ember, / lepkévé a báb / és gólyává a kalifa”. Ehhez a metamorfózishoz megint csak egy médiumon keresztül juthatunk el, és szükség van hozzá jelszóra, amivel nem csak kívülről lesz látható az a bizonyos „vidraarc”. De mit észlelünk, ha sikerül „bejelentkezni”? Az érzékszervek közül a szem, vagyis maga a nézés, a látás kerül előtérbe. A vidra érzékeny a természetben végbe menő változásokra, szemtanúja a tűz, a villám, a kék szín és a tavaszi rét születésének (A vidra hunyorog a napfényben). De álmodik is, mint ahogyan a Fogak nyomában vagy A vidra álmainak színéről soraiból tudomást szerzünk róla. Ezeknek az álmoknak pedig funkciójuk van, nyomokra bukkanunk bennük, s a mitikus homályosságban ezek késztetnek minket továbblépésre, további kutakodásra.
Az otthonosság megteremtésének szándéka és ezzel ellentétesen a helyszínek sebes váltakozása jellemzi a második ciklus – Találkozás a mélyben – verseit. Feltűnik, pontosabban: meg van nevezve többek között Budapest, London, Szibéria, Bécs, Kolozsvár, Várad és Lisszabon. A konkrét helynevek és az irodalmi utalások, rájátszások a térben és időben való szabad utazás képzetét kelti bennünk. Feltűnő a bőröndnek, mint az utazás egyik motívumának gyakori jelenléte. A bőrönd azonban nem csupán a magunkkal vihető, a legfontosabb, éppen ezért szigorúan válogatott dolgok egyfajta gyűjteményét jelenti ezekben a szövegekben, hanem a szó jelentése mögött – akár alanyi, akár jelzős szerkezetben áll is –, mindig ott a pusztulás, a meghiúsulás, a hiány és a kudarc. Ignotusnak a Hotel Borgesben kelt fiktív leveléből kiderül, hogy cikkei, levelei Londonban égtek, s mindössze „Ötven év és fél bőröndnyi hamu” maradt belőlük hátra (Ignotus a Hotel Borgesben telel). James Joyce Dublinjában a bőrönd szinte önálló életre kel, távolodik tulajdonosától és bejárja a várost: „Gurulj, bőrönd, gurulj, / jobbra nagy kolostor / Gurulj, bőrönd, gurulj, / balra ömlő benzin / Gurulj, bőrönd, gurulj, / jobbra vaskerítés / Gurulj, bőrönd, gurulj, / balra hangos pince” (A dublini bőrönd). Máshol pedig ezt olvassuk: „kifosztott kofferek és kofferek nyoma az úton” (Felforgatott bőröndök az úton).
Figyelmet érdemel továbbá a lírai én léttapasztalata. Hiába az otthonteremtés szándéka (Otthonteremtő mozdulatok), az utazás során a fel nem oldódó idegenség érzése veszi körbe az útra kelőt: „beszél a seb a száj a seb felváltva szól / az idegen város piacterén” (Hosszú sorok). A város összezavarja az érzékeket (A város), eltűnik a végállomás: „Végállomás ma nincsen, / ma nem hisz benne senki, / végállomás ma nincsen, / ma másról hallani” (Kertvárosi buszmegálló).
Ebben a ciklusban is jelen van a nyomot hagyás gesztusa, akárcsak a vidra-vers esetében, itt is az álom és ébrenlét határán jelenik meg a nyom, de ezúttal ez egy csík a testen: „Anyád nem jól van. / Álmában tigris látogatja, / csíkokat talál a testén hajnalonta” (Ignotus a Hotel Borgesben telel).
A kötet ezt követő részeiben széttartóbbá válnak a témák és poétikai megoldásaik. Különleges hangulata van az Andersen-mesén alapuló ciklusnak: A szél meséi Valdemar Daa lányairól. Ezek a rövid, dalszerű versek az eredeti mese betétei is lehetnének. Itt is megjelenik az állandó úton levés (Anna és Ida útja) és ezzel együtt a változás, átváltozás jelensége: „Eltűnik ma délben / Johanna Daa a szélben, / teste könnyű permet / a víz fölött, az égen” (Johanna Daa eltűnése).
Hervay Gizella emlékének adózik a negyedik ciklus, a HG-oratórium. Kiemelhető innen a Blandiana-remix, melyben Ana Blandiana Fáradtság című versét találjuk román eredetiben, Hervay Gizella és Balázs Imre József fordításában. Ez egészül ki egy játékkal: Balázs Imre József Hervay Gizella átültetésének magánhangzóira készített egy átköltést, amely teljesen kiforgatja a vers jelentését, s az irónia, a nonszensz világába helyezi át. Így lesz például ebből a sorból: „Milyen fegyelmezett halottaink vannak!” végül ez: „Kinek kegyelmezhet a kokainadag?”. A játék hatja át a múzsa-kérdéssel foglalkozó Mintha lefüggönyöznének ciklus darabjait is. Parti Nagy Lajos ismert versét (Rókatárgy alkonyatkor) idézi A múzsa a kulisszák mögül formai megoldása: „A múzsa az egy alibi, / csavar a gépezetben, / bármi jó ráfogható / legalább képzeletben”. A humor szerepe nő meg az írószövetségek alapszabályzatát mulatságossá tevő (ál)tervezetben: „A Szövetség megkülönböztetés nélkül tagjai közé fogad fiktív és hús-vér múzsákat” (A Múzsák Szövetségének Alapszabályzata). A személyiség kérdését járják körül fanyar humorral fűszerezve az És én megmondom, ki vagy ciklus szövegei: többek között egy barkochbaszerű paródiával (Mondd meg, ki vagy, és én megmondom, ki vagy), valamint a többértelműségen (Mondj egy hazugságot, és én megmondom, ki vagy) és a tagadáson alapuló (És én megmondom, ki vagy) retorikai fogásokkal.
A buszsofőr-versek csoportjával zárul a kötet. A buszsofőr kiszakad munkahelyi környezetéből, a műszak végeztével egyszerű utassá válik és stoppolni indul. A Nagy László-i kérdés rezignáltan és – érzésem szerint – szándékos komolysággal parafrazeálódik a helyzethez: „elzúgnak önző sofőrök ez így örök / ki visz ki venné” (A buszsofőr stoppolni indul). A homály itt is jelen van: nem tudjuk, hazajut-e egyáltalán, mi történt vele, mert csak annyi biztos, a címét magán viselő papírlapra hull a hó az árokban. Aztán groteszk kérdések és képek sorát kapjuk: „ki vinné hát haza őt / a buszsofőrszállító buszsofőrt?” (A buszsofőrszállító autóbusz), illetve: „[a] buszsofőr ma busznak öltözött” (A buszsofőr a bálban). A leginkább sikerült versek közé tartozik a Szimonidész epigrammájára örkényi humorral írt kétsoros: „Itt jártam, testvér, mindent megfigyeltem. / A jobbkanyart lehetne élesebben” (A buszsofőr feljegyzése egy vonaljegy hátlapjára). A végállomásnál pedig, amikor minden utas leszáll, a buszsofőr meglátja saját arcát, s stílusosan az elhomályosuló visszapillantó tükör képével ér véget a kötet: „saját arcára lát a buszsofőr, / amint leszáll, s a tükör lassan elhomályosul” (Mint a végállomásnál).
A több mint százhúsz oldalas versgyűjtemény így egy történeti ívet ír le az elindulástól a valahová való megérkezésig. Az utazás során a nyomokat követve iróniával és komolysággal átszőve egyaránt találkozunk a megszólított, szétírt vagy kiforgatott hagyománnyal Adytól Varró Dánielig. A formák gazdagsága a kötött dalformától, a zökkentett jambikus lüktetésen át a szabad-, illetve prózaversig terjed. Lehet, hogy jobb lett volna egy szigorúbb válogatás, mint ahogyan ezt néhányan megjegyezték már a kötettel kapcsolatban, mégis: ez a sokszínűség érzésem szerint továbbvihető, egyelőre még kihasználatlan lehetőségek sorát rejti magában. Az eddigi teljesítményt összegző és folytatni akaró szándék jól kivehető a Fogak nyomából.
(Balázs Imre József, Fogak nyoma, Kolozsvár, Koinónia, 2009.)
Megjelent: Szkholion, 2012/1, 37-40.
