 |
| Alföld, 2012/11. |
Bálint Péter új könyvének legfőbb tétje kétségtelenül az, hogy képes-e valami váratlannal hozzájárulni az intimitásról való gondolkodásunkhoz, megerősíteni vagy épp felülbírálni elvárásainkat, hiteles nyelvet találni egy szinte kibogozhatatlan emberi viszonyokból álló, finom kapcsolatrendszerhez. Az intimitást – mint központi kategóriát – itt természetesen a legszélesebb értelemben használjuk. A főszereplő elbeszélőnek az emberhez (elsősorban a szeretőhöz, az anyához, a feleséghez, a saját lányához, a nagyapához) és egyes elvont fogalmakhoz (ilyen a hang, a szerelem, a vágy, a vonzódás, a hűség és a személyes történelem) való viszonyát értjük alatta.
A szöveg szervezőelvének eleinte az ötletszerűséget, a széles asszociációs bázist véljük. Ezt erősíti meg bennünk a kötet mottójául választott Rousseau-idézet is: „Elbeszélésem már csak találomra tud előrejutni, ahogyan a gondolatok elmémbe tódulnak”. Látszólag minden esetlegesen kerül tehát lejegyzésre: az elbeszélő különös hangokat hall, amiket rögzíteni akar, nem dátumokhoz kapcsolódó naplóként, hanem sokkal szabadabb, a filozófiai és esztétikai elmélkedéseket magába olvasztó esszészerű jegyzetekként. Gyanút akkor fogunk igazán, amikor a történet feltűnően kiszámíthatóvá, már-már sablonszerűvé válik. Az elbeszélő töpreng, folyamatosan analizál, mozgásba hozza esztéta-műveltségét, de mindig rá kell döbbennie ennek részlegességére: olyan kérdésekkel néz szembe ötven éven felül, amire biztosan nem számított, amit emiatt aligha tud megmagyarázni a tudós hidegvérével, nem tehet mást: érezni próbál és elemezni. A tépelődés és önvizsgálat alapján az eseményekhez kidolgozott kommentárok pedig alig engednek szabad utat az értelmező számára: nem marad titokban fontos történetképző elem, valamennyi problémára ellentmondást nem tűrő magyarázatot kapunk, ez pedig egyértelműen gyengíti a művészi hatást.
A Hangok csupán főszereplője és elbeszélője az ötvenes éveit taposó Marcell, a magát, szerepét és művészi nézeteit túlértékelő, de gondolatai, műelemzései alapján inkább középszerűnek ható, vidéki esztéta-professzor. Állandó ihletője: Musil naplója. Ezt forgatva jut el olyan gondolatokhoz, melyek meghatározzák létérzékelését. A kávéházban ücsörögve Marcell felfigyel egy mondatra, amely töprengésre készteti, s amely a könyv kontextusában olvasva válik igazán fontossá: „valójában az ember nem ilyen vagy olyan, hanem ha más emberekkel érintkezésbe kerül, a másik ember egy nagyon határozott (vagy nagyon is határozatlan) hangot pendít meg benne – és akkor az ember olyan” (11. kiemelés az eredetiben). Ez a szemlélet, mely szerint csak másokkal való viszonyunkban ismerhetjük fel önmagunkat, alkothatjuk meg identitásunkat, végigvonul a könyvön.
Mik ezek a hangok tehát? Erről elmélkedik az elbeszélő az első fejezet Jegyzetfüzet-részében. Visszatérő kérdés: a megszólaló hangok, amelyeket belső életébe hallgatózva hall meg – és ír le – vajon saját hangok-e, egy-egy lezajlott, illetve elképzelt kommunikációs helyzetben artikulálódva a mindenkori kedélyállapot és felfogóképesség módosulása szerint? Vagy a mások hangjának mérlegelt, éppen ezért előítéletekkel és elfogultságokkal terhes megjelenítése? Az így megszülető „el-beszélés” vajon nem létezett-e már ezelőtt is, valamikor a múltban, egészen másként, és csak az emlékezet hiányossága, megbízhatatlansága által szólal meg most így? Vagy minden hang elképzelt, nem kötődik valódi arcokhoz, eseményekhez, és amit az elbeszélő eddig valószerűnek gondolt, arról is folyamatosan lehull a lepel, hiszen végső soron mindig rá kell döbbennie: túl sokat kölcsönzött magából ahhoz, hogy ezek a hangok valóban a másság megértésében, valamiféle eszményített pontos leírásában kapjanak saját identitást. Mindenesetre e kérdések vezetik arra a felismerésre Marcellt, hogy „[a] hangok: az enyémek és másokéi, az enyémmé lett másokéi, belém hullnak vissza, hogy jobban megismerhessem önmagamat, mert a mások hangjában felfogott én közvetít és megvilágít, szembesít és felszólít, ellenben nem tükröz és nem fed el” (37.). A hangok által megszólított elbeszélői én így formát keres ahhoz, hogy kifejezze önmagát, s a vallomás műfaji keretei között találja meg azt: vall többek közt feleségéhez való hűtlenségéről, a szenvedélyes Anna-szerelemről, kritikusi nehézségeiről, előrehaladott koráról és betegségeiről, valamint szembenéz hiú és taszító természetével. De hiába a vallomásos hangvétel, ha valami miatt mégsem tudunk olvasóként kellően közel kerülni Marcellhez, ha problémái nem emelkednek felül a privát szférán, ha megnyilvánulásai nagy részével nehéz párbeszédbe kerülni. A Hangok csupán ilyetén problémáját elsősorban a nyelvi megformázottságában látom.
A szöveg kétségtelenül erősen retorizált, ami önmagában is nehézzé teszi az olvasói közelség megteremtését: valamiféle reflektálatlan teatralitás vonul végig a könyvön, ami olykor kioltja a szöveg örömét. Manírosnak hat az állandó emelkedettség, a szándékos tartózkodás a hétköznapi, akár vulgárisabb megnevezésektől. A szépelgő, eufemisztikus frázisok pedig nem képesek hitelesíteni az események bonyolult láncolatát. Az idegen nő, aki felkelti az elbeszélő figyelmét: „ölelni vágyott”; a nemi aktus valahányszor: „ölelkezés”, „magába fogadás”, esetleg „pásztoróra”; az aktus utáni izzadságcseppek és egyéb nedvek pedig: „a szerelem penetráns illatú nedvei”. Egy részlet a hangulat érzékeltetéséért: „Anna szemében már felszáradt a könny, s az ablakból látható esthajnal közeledtétől megrémülve, […] bátorítón jelezte, hogy bújjak újból hozzá, mert ágaskodó vesszőmön látta ebbéli hajlandóságomat és bátortalanságomat” (60.). Van valamiféle szemérem ezek mögött a kifejezések mögött: de mégis miért? A szemérmességet legtöbbször indokolatlannak érezzük, főleg, ha egy vallomástevővel állunk szemben, aki feltehetően legtitkosabb vágyait, ösztöneit szándékozik megosztani velünk. Az elbeszélőmód némelykor mesterkéltnek hat: „franciakockás szoknyája alatt széttárva ruganyos combját halk szisszenést hallatva magába fogadott, s amíg emlőjét a számba tartva hasogattam a véknyát, hogy magot támasszak benne, végig a fejemet simogatta, ahogy falusi gyermekek szokták a pelyhes kiscsibéjét” (211.). Marcell mintha jegyzetei vége felé maga is felismerné az öröm elbeszélhetőségének nehézségét, és erősen transzcendálva ugyan, de számol azzal, hogy az elmesélt történet könnyen papírízűvé válhat: „az elbeszélt örömből hiányzik a pillanat feszültsége, a személyesség varázsa, a lét jelenvalósága, amiatt válik papírörömmé” (441.).
A felbukkanó idézetek, rájátszások, intertextusok esztétikai hatásfunkcióját szintén nem könnyű meghatározni. A gondolatfutamokba szőtt nevek (például Musil, Sartre, Platón, Pessoa, La Rochefoucould, Rousseau), valamint a jelzett és külön nem jelzett citátumok tömege a műveltség, olvasottság nem mindig funkcióba helyezett megmutatásának tűnik. Az még elképzelhető – bár kétséges, jó megoldásnak tekinthető-e –, hogy a nő által felkeltett vágyában fához, galagonyához hasonlítja önmagát, s az izzásról Weöres Sándor klasszikusa jut eszébe Marcellnek: „»...általad létezem és izzom. Őszi éjjel izzik a galagonya…«” (51.). Máskor viszont – mivel hiányzik a szövegből a humor – nem épülnek be a mondatokba, a szövegkörnyezetükből kiszakított részletek közlőképessége csökken: „»Uram, elhagytak most mindenek. És eztán ki viszi át a szerelmet? Hová is, mely szerelemről beszélek?«” (208.). Hasonló állítható a közmondások, szólások, dalrészletek beékéléséről: „»addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik«, gondoltam magamban az én különútjaimról” (278.). Kissé életidegen a felesége és Marcell közötti párbeszéd lányuk születésénél: „»Ugye nem bánod, hogy csak lány. Tudom, hogy fiút szerettél volna, de csak lány. Azért még…« »Kérlek, ne szégyeníts meg. Tudod, hogy mindegy, a nótában is így: tejedet adtad vóna a lányodnak.«” (361.).
A nőtípusok az én-elbeszélőhöz való viszonyukban jelennek meg, szembetűnő leegyszerűsítéssel. Sejthetjük az első fejezet elméleti felvetéseiből, hogy Marcell nem törekedik az objektivitás látszatára sem: mindaz, amit megtudunk, előítéletektől sem mentes kivonata a belső hangoknak. Az anya szapulja fiát, folyton a rendszerváltás előtti didaktikus erkölcsi sémákat erőlteti. Fiatal lánya lázad apja nézetei ellen. A feleség a megértő nő szerepét játssza, aki feltétel nélkül megérti és megbocsátja férje félrelépéseit, gondoskodásával biztonságot és egyben unalmat közvetít. A leginkább kidolgozott alak Anna, aki megromlott házassága miatt menekül a korosodó esztéta karjaiba. Bár neki lennének önálló gondolatai, mégis csak fiatal, buja testét látjuk megelevenítve: Marcell erős énjével háttérbe szorítja azokat a hangokat, amik nem férnek bele a nőkről és a női szerepekről való elképzeléseibe. Talán emiatt nem tudunk közelebb kerülni az elbeszélő szemléletéhez: nincs szüksége árnyalt bemutatásra, megelégszik saját nézeteinek és feltételezéseinek szétírásával. Ahogy szintén az árnyaltság hiányzik a családi legendáriumból és a személyes történelemből. Ezért nem lesz a hangokból fúgahatás, ahogyan az elbeszélő szeretné. A hosszú és nehézkes mondatok megmaradnak a monotóniánál.
Többszöri újraolvasás után is úgy érezzük, a Hangok csupán szövege gyakran kilép a stílus, a forma, a történetalkotás által megkívánt szerkesztettség kereteiből, így egy szabad hullámzású, néhol csapongó, kevéssé érdekfeszítő részletektől nem mentes naplójegyzetfűzér, vallomás képzetét kelti. Ha megvizsgáljuk, hogyan érti magát az éppen íródó szöveg, hasonló következtetésre juthatunk. A 283. oldalon utalás történik arra, hogy Marcell minden élményét, képzettársítását, benyomását naplóba rögzíti, „egy olyan jegyzetfüzetbe, melynek semmi köze sem a munkanaplóhoz, sem az irodalmi igényű önéletíráshoz”. Egy másik szöveghelyen saját írásainak természetéről így vall az elbeszélő: „valamennyi esztétikai írásom alá odaírtam: töredékek, töprengések, tűnődések, vázlatok, mert valamennyi írásom csupán töredék volt, egy később összeállítandó vaskos kötet morzsái, melyek évtizedes töprengéseimről és tűnődéseimről adtak számot, rólam és a tébolyban leledző világról hoztak hírt” (404-405.). Viszont más helyütt arra a felismerésre jut, „hogy minden írás: önéletírás, minden olvasás mankó másik optikából megpillantott saját életünk újraírásához” (381.). A fiktív önéletírást magunk sem zárhatjuk ki, hiszen a szerző Debrecenben él, akárcsak Marcell, maga is esztéta, kritikus, és foglalkozott többek között Musil naplóírásával is. De nem árt vigyázni a párhuzamokkal, hiszen Bálint Péter jóval igényesebb gondolkodó, mint a könyvben megjelenő Marcell.
A szöveg túláradása magyarázható az elbeszélő pedantériájával is, hiszen az esztéta az apró részleteket is gondosan átgondolja, mielőtt leírná. Szét akarja szedni identitását, elemezni az általa hallott hangokat, csakhogy ez az előadásmód árt a szöveg ritmusának: a fejezetek néhány oldal után fáradtnak tűnnek. Kétségeim vannak afelől, hogy a könyv minden szempontból sikeresen merült el az intimitás kifejezhetőségének problémáiban. Marcell vallomásai nem mindig tűnnek hitelesnek, az át- és felülírásokban, pontosításokban pedig talán éppen a legfontosabb dolgok vesznek el: a befogadó készen kapja az értelmezéseket, nem kell sokat gondolkodnia a szövegen. Ami egyébként nem válna a könyv kárára. (Kortárs)
A szöveg szervezőelvének eleinte az ötletszerűséget, a széles asszociációs bázist véljük. Ezt erősíti meg bennünk a kötet mottójául választott Rousseau-idézet is: „Elbeszélésem már csak találomra tud előrejutni, ahogyan a gondolatok elmémbe tódulnak”. Látszólag minden esetlegesen kerül tehát lejegyzésre: az elbeszélő különös hangokat hall, amiket rögzíteni akar, nem dátumokhoz kapcsolódó naplóként, hanem sokkal szabadabb, a filozófiai és esztétikai elmélkedéseket magába olvasztó esszészerű jegyzetekként. Gyanút akkor fogunk igazán, amikor a történet feltűnően kiszámíthatóvá, már-már sablonszerűvé válik. Az elbeszélő töpreng, folyamatosan analizál, mozgásba hozza esztéta-műveltségét, de mindig rá kell döbbennie ennek részlegességére: olyan kérdésekkel néz szembe ötven éven felül, amire biztosan nem számított, amit emiatt aligha tud megmagyarázni a tudós hidegvérével, nem tehet mást: érezni próbál és elemezni. A tépelődés és önvizsgálat alapján az eseményekhez kidolgozott kommentárok pedig alig engednek szabad utat az értelmező számára: nem marad titokban fontos történetképző elem, valamennyi problémára ellentmondást nem tűrő magyarázatot kapunk, ez pedig egyértelműen gyengíti a művészi hatást.
A Hangok csupán főszereplője és elbeszélője az ötvenes éveit taposó Marcell, a magát, szerepét és művészi nézeteit túlértékelő, de gondolatai, műelemzései alapján inkább középszerűnek ható, vidéki esztéta-professzor. Állandó ihletője: Musil naplója. Ezt forgatva jut el olyan gondolatokhoz, melyek meghatározzák létérzékelését. A kávéházban ücsörögve Marcell felfigyel egy mondatra, amely töprengésre készteti, s amely a könyv kontextusában olvasva válik igazán fontossá: „valójában az ember nem ilyen vagy olyan, hanem ha más emberekkel érintkezésbe kerül, a másik ember egy nagyon határozott (vagy nagyon is határozatlan) hangot pendít meg benne – és akkor az ember olyan” (11. kiemelés az eredetiben). Ez a szemlélet, mely szerint csak másokkal való viszonyunkban ismerhetjük fel önmagunkat, alkothatjuk meg identitásunkat, végigvonul a könyvön.
Mik ezek a hangok tehát? Erről elmélkedik az elbeszélő az első fejezet Jegyzetfüzet-részében. Visszatérő kérdés: a megszólaló hangok, amelyeket belső életébe hallgatózva hall meg – és ír le – vajon saját hangok-e, egy-egy lezajlott, illetve elképzelt kommunikációs helyzetben artikulálódva a mindenkori kedélyállapot és felfogóképesség módosulása szerint? Vagy a mások hangjának mérlegelt, éppen ezért előítéletekkel és elfogultságokkal terhes megjelenítése? Az így megszülető „el-beszélés” vajon nem létezett-e már ezelőtt is, valamikor a múltban, egészen másként, és csak az emlékezet hiányossága, megbízhatatlansága által szólal meg most így? Vagy minden hang elképzelt, nem kötődik valódi arcokhoz, eseményekhez, és amit az elbeszélő eddig valószerűnek gondolt, arról is folyamatosan lehull a lepel, hiszen végső soron mindig rá kell döbbennie: túl sokat kölcsönzött magából ahhoz, hogy ezek a hangok valóban a másság megértésében, valamiféle eszményített pontos leírásában kapjanak saját identitást. Mindenesetre e kérdések vezetik arra a felismerésre Marcellt, hogy „[a] hangok: az enyémek és másokéi, az enyémmé lett másokéi, belém hullnak vissza, hogy jobban megismerhessem önmagamat, mert a mások hangjában felfogott én közvetít és megvilágít, szembesít és felszólít, ellenben nem tükröz és nem fed el” (37.). A hangok által megszólított elbeszélői én így formát keres ahhoz, hogy kifejezze önmagát, s a vallomás műfaji keretei között találja meg azt: vall többek közt feleségéhez való hűtlenségéről, a szenvedélyes Anna-szerelemről, kritikusi nehézségeiről, előrehaladott koráról és betegségeiről, valamint szembenéz hiú és taszító természetével. De hiába a vallomásos hangvétel, ha valami miatt mégsem tudunk olvasóként kellően közel kerülni Marcellhez, ha problémái nem emelkednek felül a privát szférán, ha megnyilvánulásai nagy részével nehéz párbeszédbe kerülni. A Hangok csupán ilyetén problémáját elsősorban a nyelvi megformázottságában látom.
A szöveg kétségtelenül erősen retorizált, ami önmagában is nehézzé teszi az olvasói közelség megteremtését: valamiféle reflektálatlan teatralitás vonul végig a könyvön, ami olykor kioltja a szöveg örömét. Manírosnak hat az állandó emelkedettség, a szándékos tartózkodás a hétköznapi, akár vulgárisabb megnevezésektől. A szépelgő, eufemisztikus frázisok pedig nem képesek hitelesíteni az események bonyolult láncolatát. Az idegen nő, aki felkelti az elbeszélő figyelmét: „ölelni vágyott”; a nemi aktus valahányszor: „ölelkezés”, „magába fogadás”, esetleg „pásztoróra”; az aktus utáni izzadságcseppek és egyéb nedvek pedig: „a szerelem penetráns illatú nedvei”. Egy részlet a hangulat érzékeltetéséért: „Anna szemében már felszáradt a könny, s az ablakból látható esthajnal közeledtétől megrémülve, […] bátorítón jelezte, hogy bújjak újból hozzá, mert ágaskodó vesszőmön látta ebbéli hajlandóságomat és bátortalanságomat” (60.). Van valamiféle szemérem ezek mögött a kifejezések mögött: de mégis miért? A szemérmességet legtöbbször indokolatlannak érezzük, főleg, ha egy vallomástevővel állunk szemben, aki feltehetően legtitkosabb vágyait, ösztöneit szándékozik megosztani velünk. Az elbeszélőmód némelykor mesterkéltnek hat: „franciakockás szoknyája alatt széttárva ruganyos combját halk szisszenést hallatva magába fogadott, s amíg emlőjét a számba tartva hasogattam a véknyát, hogy magot támasszak benne, végig a fejemet simogatta, ahogy falusi gyermekek szokták a pelyhes kiscsibéjét” (211.). Marcell mintha jegyzetei vége felé maga is felismerné az öröm elbeszélhetőségének nehézségét, és erősen transzcendálva ugyan, de számol azzal, hogy az elmesélt történet könnyen papírízűvé válhat: „az elbeszélt örömből hiányzik a pillanat feszültsége, a személyesség varázsa, a lét jelenvalósága, amiatt válik papírörömmé” (441.).
A felbukkanó idézetek, rájátszások, intertextusok esztétikai hatásfunkcióját szintén nem könnyű meghatározni. A gondolatfutamokba szőtt nevek (például Musil, Sartre, Platón, Pessoa, La Rochefoucould, Rousseau), valamint a jelzett és külön nem jelzett citátumok tömege a műveltség, olvasottság nem mindig funkcióba helyezett megmutatásának tűnik. Az még elképzelhető – bár kétséges, jó megoldásnak tekinthető-e –, hogy a nő által felkeltett vágyában fához, galagonyához hasonlítja önmagát, s az izzásról Weöres Sándor klasszikusa jut eszébe Marcellnek: „»...általad létezem és izzom. Őszi éjjel izzik a galagonya…«” (51.). Máskor viszont – mivel hiányzik a szövegből a humor – nem épülnek be a mondatokba, a szövegkörnyezetükből kiszakított részletek közlőképessége csökken: „»Uram, elhagytak most mindenek. És eztán ki viszi át a szerelmet? Hová is, mely szerelemről beszélek?«” (208.). Hasonló állítható a közmondások, szólások, dalrészletek beékéléséről: „»addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik«, gondoltam magamban az én különútjaimról” (278.). Kissé életidegen a felesége és Marcell közötti párbeszéd lányuk születésénél: „»Ugye nem bánod, hogy csak lány. Tudom, hogy fiút szerettél volna, de csak lány. Azért még…« »Kérlek, ne szégyeníts meg. Tudod, hogy mindegy, a nótában is így: tejedet adtad vóna a lányodnak.«” (361.).
A nőtípusok az én-elbeszélőhöz való viszonyukban jelennek meg, szembetűnő leegyszerűsítéssel. Sejthetjük az első fejezet elméleti felvetéseiből, hogy Marcell nem törekedik az objektivitás látszatára sem: mindaz, amit megtudunk, előítéletektől sem mentes kivonata a belső hangoknak. Az anya szapulja fiát, folyton a rendszerváltás előtti didaktikus erkölcsi sémákat erőlteti. Fiatal lánya lázad apja nézetei ellen. A feleség a megértő nő szerepét játssza, aki feltétel nélkül megérti és megbocsátja férje félrelépéseit, gondoskodásával biztonságot és egyben unalmat közvetít. A leginkább kidolgozott alak Anna, aki megromlott házassága miatt menekül a korosodó esztéta karjaiba. Bár neki lennének önálló gondolatai, mégis csak fiatal, buja testét látjuk megelevenítve: Marcell erős énjével háttérbe szorítja azokat a hangokat, amik nem férnek bele a nőkről és a női szerepekről való elképzeléseibe. Talán emiatt nem tudunk közelebb kerülni az elbeszélő szemléletéhez: nincs szüksége árnyalt bemutatásra, megelégszik saját nézeteinek és feltételezéseinek szétírásával. Ahogy szintén az árnyaltság hiányzik a családi legendáriumból és a személyes történelemből. Ezért nem lesz a hangokból fúgahatás, ahogyan az elbeszélő szeretné. A hosszú és nehézkes mondatok megmaradnak a monotóniánál.
Többszöri újraolvasás után is úgy érezzük, a Hangok csupán szövege gyakran kilép a stílus, a forma, a történetalkotás által megkívánt szerkesztettség kereteiből, így egy szabad hullámzású, néhol csapongó, kevéssé érdekfeszítő részletektől nem mentes naplójegyzetfűzér, vallomás képzetét kelti. Ha megvizsgáljuk, hogyan érti magát az éppen íródó szöveg, hasonló következtetésre juthatunk. A 283. oldalon utalás történik arra, hogy Marcell minden élményét, képzettársítását, benyomását naplóba rögzíti, „egy olyan jegyzetfüzetbe, melynek semmi köze sem a munkanaplóhoz, sem az irodalmi igényű önéletíráshoz”. Egy másik szöveghelyen saját írásainak természetéről így vall az elbeszélő: „valamennyi esztétikai írásom alá odaírtam: töredékek, töprengések, tűnődések, vázlatok, mert valamennyi írásom csupán töredék volt, egy később összeállítandó vaskos kötet morzsái, melyek évtizedes töprengéseimről és tűnődéseimről adtak számot, rólam és a tébolyban leledző világról hoztak hírt” (404-405.). Viszont más helyütt arra a felismerésre jut, „hogy minden írás: önéletírás, minden olvasás mankó másik optikából megpillantott saját életünk újraírásához” (381.). A fiktív önéletírást magunk sem zárhatjuk ki, hiszen a szerző Debrecenben él, akárcsak Marcell, maga is esztéta, kritikus, és foglalkozott többek között Musil naplóírásával is. De nem árt vigyázni a párhuzamokkal, hiszen Bálint Péter jóval igényesebb gondolkodó, mint a könyvben megjelenő Marcell.
A szöveg túláradása magyarázható az elbeszélő pedantériájával is, hiszen az esztéta az apró részleteket is gondosan átgondolja, mielőtt leírná. Szét akarja szedni identitását, elemezni az általa hallott hangokat, csakhogy ez az előadásmód árt a szöveg ritmusának: a fejezetek néhány oldal után fáradtnak tűnnek. Kétségeim vannak afelől, hogy a könyv minden szempontból sikeresen merült el az intimitás kifejezhetőségének problémáiban. Marcell vallomásai nem mindig tűnnek hitelesnek, az át- és felülírásokban, pontosításokban pedig talán éppen a legfontosabb dolgok vesznek el: a befogadó készen kapja az értelmezéseket, nem kell sokat gondolkodnia a szövegen. Ami egyébként nem válna a könyv kárára. (Kortárs)
