Mi történik akkor, ha egy kortárs író szembenéz a történelmi
hagyománnyal és a társadalmi problémákkal? Lehet-e hiteles írói
feladatvállalás a „beépülés” és a mai állapotokról való „jelentés”?
Spiró György harmadik novelláskötete már címével is elgondolkodtatott,
hiszen a kém nem csupán pejoratív értelemben használható főnév.
A történelem állandóan „jelen van” életünkben, s az a tapasztalat,
amit egy sorsfordító eseménysorozat közben átélünk, kihat későbbi
gondolkodásunkra. Főleg, hogy az idő múlásával átrendeződhet
értékrendünk, de a memória hiányosságait, kisebb-nagyobb kihagyásait is
igyekszünk leplezni a tények és feltételezések egymás mellé
helyezésével. A kötetnyitó Kocsiút éjjel című novella egy jól
behatárolható történelmi korszakba vezet vissza minket. 1949 ősze van, a
rádióban még nem lehet idegen nyelvű adásokat hallgatni. Rajk neve
árulóként tűnik fel, ahogy a „spanyolosok” is rejtélyes csoportként
vannak jelen. Az ötvenkilenc év múltán visszaemlékező én-elbeszélő
próbálja felidézni a három és fél éves egykori gyermek-önmaga által
éppen akkor gondoltakat. A rádióban közvetített Rajk-perről például ezt:
„Nem lehet jó, ha valaki áruló, olyan lehet, mint a rosszalkodás meg az
árulkodás, csak még rosszabb. (…) Csodálkozom, hogy egy áruló úgy
beszél, mint a többi ember. De ha maga vallja be, akkor tényleg áruló”
(8.). Egyre több megválaszolatlan kérdés merül fel a felnőttben a
múlttal kapcsolatosan, de mire eljut a tisztázásukig, nincs, akitől
választ kaphatna. Már ebben a novellában is megjelenik a határátlépés
problémája, ami a kötetben gyakran visszatérő motívum.
A szimferopoli kórházba kerülvén a Szovjetunióban újra és újra
feléledő nemzetiségi konfliktusokba nyerhetünk röpke bepillantást (Lodku unyeszlo).
Igaz, hogy az ukrajnai egészségügyi helyzet korántsem nevezhető
kielégítőnek, viszont az NSZK-ba látogatva még ennél is furcsább dolgok
kerülnek terítékre. A palikat itató asztalozó lányok, a bizarr
showműsorok és a házas német férfiak perverzitása ironikussá teszi az
országról szerzett első benyomást: „Ilyen hát az a bizonyos Nyugat,
állapítom meg: csöndes, békés, tiszta, civilizált” (Tischdamen,
23.). Jellemző, hogy a Párizsban és Londonban beszerzett Ahmatovát,
Cvetajevát, Mandelstamot stb. a Hegyeshalomnál lévő határátkelőn
mindenféle komolyabb indok nélkül elkobozzák a vámosok. Az
értelmiség-ellenesség tüntető bizonyítéka a következő megfigyelés:
„Gúnyosan csóválták fejüket, és kajánul közölték, hogy ezeket bizony
egytől egyig el fogják kobozni. Boldognak látszottak: lefüleltek két
értelmiségit” (Hetvenkilenc augusztusa, 40.).
A Kémjelentés – a kötet címadó novellája – a rágalom és a
diktatórikus rendszer természetét járja körül: a külföldi konferenciára
meghívott előadót az egyik „magyar ajkú helybéli illető” feljelentette,
miszerint ő egy kém. A hatóság mindenféle komolyabb alátámasztás nélkül
elhitte a vádat, ezért az elbeszélőnek megalázó körülmények között el
kellett hagynia az országot. A rágalom ellen nem lehetett védekezni,
mert nem bírta el a rendszer. Viszont a hatalom mindenkor élvezi azt, ha
meghajlásra és feltétlen odaadásra kényszeríthet egy zseniális
filmrendezőt, aki még evés közben sem lehet nyugodt (Hajbók).
A „jelentések” persze a magyar társadalom visszásságait is górcső alá
veszik. A bürokrácia útvesztőit nem egyszerű elkerülni: elég, ha a
pályázati anyagból eltűnik valamilyen dokumentum, s az máris
érvénytelenné válik. Nem marad más választás: egy sajátos Szabadságharcot
kell vívni. Az ember vagy maga jár utána mindennek, és viszi el az
anyagot a kijelölt intézménybe, vagy be sem hívják a felvételi vizsgára.
A hatalmi pozícióval szintén meg kell tanulni bánni. A tiszta erkölcs
és a felelősségérzet nem elég: be kell illeszkedni egy korrupt
közösségbe. „Balek nem hajlott a jó szóra, meg sem értette, mit
beszélnek, ők pedig félni kezdtek tőle. Ez az ember nem lop.
Életveszélyes az ilyen puritán” (A két igazgatók, 129.)
Az identitás-probléma és a xenofóbia általános jelenség (A síromnál, Temetői járat, Amit a tanár mondott),
ahogy a bevásárló központok polcain lévő minősíthetetlenül rossz (és
mennyiségéhez képest feltűnően olcsó) bor is gazdára talál előbb-utóbb (EU-lőre). S egyáltalán nem meglepő, hogy a gyereket megalázó tanár díszpolgár lehet ebben a környezetben (Díszpolgárok).
Különféle történelmi léthelyzetek, töredékes családi legendárium,
társadalomkritika, szenvedélyes vallomások. Talán ezekkel a
kifejezésekkel jellemezhető a Kémjelentés, melyet – mint
novellagyűjteményt – leginkább az alkalmi írások sokasága, illetve a
túlzottan leegyszerűsített bírálat gyengít. Mert következtetésnek azért
mégiscsak kevés az, hogy: „ez ököljog-ország; aki gyilkol, megmarad” (Ország,
188.) Túl sok ehhez hasonlóval találkozhatunk, és hiányérzetünk támad:
hol marad ilyenkor a kevésbé didaktikus, árnyalt kép, valamint a
(fülszövegben előre felvázolt) bonyolult emberi viszonyok visszafogott
ábrázolása? A hosszabb, művészileg hitelesen kidolgozott novellákban
mindez megvan. Ezekért az írásokért érdemes kézbe venni a kötetet.
Spiró György: Kémjelentés, Budapest, Magvető, 2011.
Megjelent: Kulter.hu (2012. 02. 12.)
