Item. Az elmúlt hét folyamán többször is megünnepeltük a haverokkal az ösztöndíjamat. Olyannyira hevesek voltunk, hogy egyik alkalommal egy kör alkoholmentes sör is becsúszott a tesóm jóvoltából. Nevetett rajtunk az egész bár. Még napok múltán is. Legalább emlékezetes marad.
Meglehetősen sokan gratuláltak a felvételi sikeremhez. Ez nagyon jól esett. Tavaly kudarcba fulladt a próbálkozásom. De számomra furcsa, hogy a legtöbben hozzátették elismerő szavaikhoz: "Ne gyere vissza". Az ilyesmi felér egy sértéssel. Mert ha én képes vagyok elfogadni, hogy vannak emberek, akiknek semmit sem jelent Kárpátalja, akkor legalább a közeli ismerőseimnek, a családomnak tisztában kellene lennie azzal: nekem viszont nagyon sokat jelent. Nem állítom, hogy soha életemben nem fordult meg a fejemben az átköltözés lehetősége. Nem vagyok álszent. De mindig arra ébredtem rá, hogy én Kárpátalján érzem jól magam: kicsi, néha annyira szűk, hogy még fellélegezni is nehezemre esik, de mégiscsak az enyém. Nem vakon, nem mindenbe beletörődve, de szeretem. Biztos vagyok abban, hogy csupán a legvégső esetben hagynám itt végleg. Mert mi lenne velem például az ukrán nacionalisták bunkó beszólásai, vagy a határátkeléskor szendvicseim között élvezettel turkáló vámosok nélkül? Bele se merek gondolni...
Pedig tényleg nem kötelez semmiféle papír a maradásra. Magyar állami ösztöndíjra nyertem felvételt, egyelőre állampolgárságra, letelepedési tilalomra vonatkozó szerződést, nyilatkozatot nem írattak alá velem...
Item. Debrecenben nagy lehetőséget látok, amit nem szeretnék elszalasztani. Végre lesz a közelemben egy (vagy több?) jól felszerelt könyvtár, naprakész lehetek irodalmi dolgokban, elmélyülhetek több témában anélkül, hogy aggódnom kellene: ha nem fejezem be időben ezt a verset vagy recenziót, nem lesz pénzem egy új ingre, cipőre, esetleg egy korsó jó hideg literes sörre. Ez azért tényleg nem kis dolog.
Szeretném műveltségem hiányosságait eltüntetni, amennyire ez három év alatt lehetséges. Nem értek a képzőművészethez, filmművészethez, az esztétikai ismereteim alapjában véve meglehetősen felületesek, de a történelmi-társadalmi-politikai tájékozottságom sem kielégítő (ezzel szinte naponta szembesülök), magyar- és világirodalmi műveltségem szintén komoly kiegészítésekre, újragondolásra, szétszedésre, reflexióra, majd újbóli összerakásra szorul. Persze a terveknek van egy olyan tulajdonsága, hogy a legritkább esetekben valósulnak meg hiánytalanul. De tervek nélkül, életunt pofával nekiindulni nem érdemes.
Item. A napokban néztem meg, és nagyon erősen hatott rám Tarkovszkij Tükör (1974) című filmje. Sokkal erőteljesebben, mint a közelmúltban Tarr Béla Kárhozata. A Tükör először szinte élve nyúzta le rólam a bőrt, utána feldarabolt, végül úgy rakott össze, hogy a fene nagy egóm teljesen megkérdőjeleződött. Talán ezt nevezném én katarzisnak. Kevés mű képes ilyet kiváltani az emberből.
Ma délelőtt pedig a végére értem Parti Nagy Lajos A fagyott kutya lába (2006) című novelláskötetének. A címadó mű szintén mély hatással volt rám, a többit viszont csak részleteiben tudtam élvezni. De lehet, hogy bennem van a hiba. Készülök újranézni a Taxidermiát, mert amikor először módom volt megtekinteni a filmet, nem vettem eléggé komolyan.
Item. Jelenleg semmiféle projekten nem töröm az agyam. Augusztusig pihenek, ha nem jön közbe valamilyen váratlan ügy. Szeptembertől talán egy egészen új korszak kezdődik az életemben: amiket eddig írtam, megmaradnak zsengének, amiket pedig ezután kiadok a kezeim közül, lehetőleg mélyebb, átgondoltabb, problémagazdagabb, érzékenyebb írások lesznek.
Legalábbis valami ilyesmit szeretnék. (Kész a leltár.)
