Elképzelem a költőt (most épp Timár Györgyöt), amint egy fehér lap fölé görnyed gondterhelt arccal, és azon töri a fejét, milyen pajzán rím lenne hatásos a „Márokpapi”-ra. Aztán megvilágosodik, hiszen magától értetődő: „mindig jár ott tapi”. Két másik kínrím megtalálása után pedig szinte adja magát a Kati női név, hogy öt sorban, aabba rímképlettel egy egész történet bontakozzon ki, lehetőleg ütős poénnal fűszerezve. Egyszerre szórakoztató és megterhelő agymunka lehet.
Mindenesetre szépen virágzik a magyar limerik. Ezt bizonyítja, hogy rövid időn belül már a második kiadását vehetjük kézbe a Várady Szabolcs által összeállított Magyar badar elnevezésű limerik-antológiának (az első 2002-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál). Az új kiadás 246 régi és 154 új badar (Kosztolányi magyarítása) verset tartalmaz. A régiek közül kirostálódott az aktualitásukat vesztettek nagy része, de az újabbak között is találhatunk olyanokat, amelyek tíz-húsz év múlva feltehetően hasonló sorsra jutnak majd (pl. a Schmitt Pálról írt kismesteri darab, amit nem állhatok meg, hogy ide ne másoljak: „Van egy úr, úgy hívják, Smitt Pál. / Levelet inkább csak diktál. / „Hogy írják, hogy „állam”? / 2 l? Eltaláltam!” / „Jesszusom, Pali, te ittál!” – Imreh András). Ez a forma, úgy látszik, könnyedén elbírja nem csak a malacságokat, de az aktuálpolitikai fricskákat is: kellően gonosz, frusztrációt old, de csak finoman, a jó ízlés határain belül (máskor pedig azon kívül).
A szerkesztő körültekintő előszavában körbejárja a limerik történetét és magyarításának útját. Ebből megtudhatjuk, hogy a ma ismert műforma a viktoriánus Anglia Janus-arcú terméke. Két változata terjedt el: az egyik Edward Lear nonszensz ötsorosai által vált kedveltté, később már-már népmozgalommá, a másik pedig a prüdéria szorítása ellen lépett működésbe. „Ez az értelmiség obszcén folklórja” – mondja Várady Szabolcs. Az egyik meghatározás szerint három fajtája különíthető el: 1. a nők jelenlétében is elmondható, 2. olyan, amelyet nő nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. A LIMERICK (azaz a bawdy, a trágár nonszensz).
Számunkra viszont a legfontosabb, hogy a versforma a XX. század második felétől honosodott meg magyar nyelvterületen (olyannyira, hogy honi megnevezésében a c betű kikopott a k mellől): egyre-másra születnek azóta is a jobbnál-jobb darabok. Ennek ellenére még mindig tartja magát a vélekedés, miszerint ez a legangolabb, sőt talán az egyetlen tősgyökeres angol versforma. Gershon Legman folklorista szerint (aki az eddigi legnagyobb angol limerik-antológiát szerkesztette) pedig csakis angolul van jövője a limeriknek. Ennek az állításnak a végére kívánt kérdőjelet tenni jelen gyűjtemény.
A Magyar badarban témák szerint sorakoznak egymás után a limerikek: az első csokorban maga a versforma mibenléte merül fel kérdésként: mikor jó, miért jó egy efféle szerzemény? (Erre elegáns választ találunk a kötetben: „Mikor jó a limerik? / Hogyha jól megrimelik. / Akkor aztán / kéjt fakaszt ám – / jobbat, mint egy rimalik” – Várady Szabolcs). A következőkben a helyhez és személyhez nem kötött badarságok vannak, melyeket a földrajzról és az állatokról szólók követnek. Majd a „Volt egy úr”, „Volt egy nő” formula kevésbé malac változatait találjuk, melyeket a híres emberek, politika, történelem témakör követ, hogy az irodalom-művészet világán keresztül elérkezzünk végre a valódi disznóságokhoz (ennek címe a legbeszédesebb: „Piroska pedig – hamm! Bekapta”, és mindnyájunk örömére ez tartalmazza a legtöbb darabot).
Az egyes versek sorszámmal vannak ellátva, és csak a tartalomjegyzékből tudhatjuk meg, melyiket ki szerezte. Ennek hozadéka egyrészt a játék: találgathatunk a szerző személyét illetően, másrészt viszont az antológiának így körülbelül olyan összhatása van, mintha valóban egy folklórgyűjtéssel lenne dolgunk.
Ha a tartalmon túl figyelmünket a formai megoldásokra irányítjuk, akkor szembetűnhet: költőink nem egyszer kibújnak a kötöttségek alól, de csak azért, hogy a forma fellazításával nem várt módon mutassák meg az olvasónak, hogy a limerik közel sem olyan monoton, mint azt első benyomásra hinnénk. A humor forrása lehet például, hogy a legutolsó sorban nem találunk rímet, bár könnyedén kikövetkeztethetjük a kontextusból, mi illene oda valójában: „Nővel volt K., de nem VIP-pel. / Bajára rettegve tippel. / „Doki, mar a pisa. / A diagnózisa?” / „Ez bizony nem szimpla felfázás.” (Imreh András).
De a tájszólást imitáló versek is megérdemlik a figyelmet: „Néztám a sashalmi kalauzot, / az Örsig táljesen felajzott. / Má’ mostan rászketek, / harmatos tástemet / ne a HÉV-en érje gyalauzot.” (Kozma István: Bejárós lány panasza). A legfrissebb termés közül pedig Balla D. Károly Kárpáti limerikek ciklusának itt található darabjait ajánlom ízlelgetésre: „Pontos egy városka Beregszász, / kurváknak létszáma kerek száz. / Nem bírja a tárcád?/ Keress egy apácát, / ha már csak imára erektálsz.” (Kínálat és lehetőség).
Valójában lehetetlen érzékeltetni egy ilyen antológia gazdagságát, hiszen mai költőink közül egyre többen írtak/írnak jó limeriket, hölgyek-férfiak egyaránt (a felsorolás közel sem reprezentatív: Csukás István, Gergely Ágnes, Györe Gabriella, Jónás Tamás, Kiss Judit Ágnes, Kovács András Ferenc, Lator László, Orbán Ottó, Szabó T. Anna, Tandori Dezső, Tóth Krisztina, Varró Dániel és persze az anonimitás homályába burkolózó Névtelen). Ha pedig ellátogatunk valamelyik központi limerik-portálra (limerik.szerver.org), magunk is meggyőződhetünk arról, nem csak profi költők gazdagítják folyamatosan ezt a nemes hagyományt. Reméljük, lesz még folytatása a Magyar badarnak is.
Magyar badar. 246 régi + 154 új limerik. Válogatás, szerkesztés, előszó: Várady Szabolcs, Syllabux, 2011.
Megjelent: kulter.hu (2011. augusztus 03.)
