2011. július 14., csütörtök

cédula - a kritikaírásról 2

Folyamatosan foglalkoztat, hogy az ún. profi olvasó (már ez is eléggé problémás fogalom, kb. olyan, mint a profi író) mennyire érti/értheti meg egyáltalán a bírált művet? És mitől hitelesebb a szerzői olvasat, mint a kritikusé (ha egyáltalán az)? Létezik-e egy bizonyos elolvasott könyvmennyiség (-minőség), ami után az ízlésem már olyan kiforrott lesz, hogy bármiről magabiztosan megmondhatom, mennyit ér? Vagy ez az egész tényleg relatív, mint ahogy a posztmodern  állítja? Akkor pedig "anything goes" és ezzel le van tudva?

5 megjegyzés:

Marcsák Gergely írta...

Az olvasás mennyisége mellet az arcbőr vastagsága is számít. Egy szerény ember nem tartja a saját véleményét mindenkié (és főleg a művészé) felett állónak.
A legtöbb alkotó meg nem olyan jámbor, hogy ezt mindig elfogadja és nagy csodálattal bólogasson hozzá.
Az ideális író-kritikus viszony és kritikai magatartás talán legnagyobb gátja az, hogy emberek vagyunk, nem?

Csordás László írta...

Szerintem egyetlen kritikus sem tartja saját véleményét "mindenkié (és főleg a művészé) felett állónak." Itt a "főleg a művészé" kiemelés tűnt kissé lenézőnek számomra: ezek szerint egy bírálat nem lehet maga is művészet? Vagy egy művész szükségszerűen többet tud a műről, mint egy kritikus (klasszikus tyúk-tojás eset)? És ki a művész, aki annak tartja magát, akit kedvel a közönség, vagy akit a szakma annak tart? Mert a három nem feltétlenül esik egybe...

És hol marad az olvasó? Végül is ő szorul leginkább a kritikára, nem? Nem lenne helyes őt kizárni az irodalmi párbeszédből.

A szerző pedig sokszor hiúbb, mint az értelmező/bíráló. Mert szerinted mi lehetne az ideális író-kritikus viszony? Megjelenik egy könyv, majd megjelenik róla x számú langyos írás, és mindenki boldog? Ebben pedig mi az irodalom?

Csordás László írta...

Közben találtam egy nagyon jó idézetet Kosztolányitól (Író és bátorság. Válasz Móricz Zsigmondnak):

"most is azt hirdetem, hogy mindenkiről meg kell mondanunk véleményünket, akár élő az illető, akár halott, akár élőhalott, s nem irodalom az, ahol a szabadság annyira gúzsba van kötözve, hogy az irodalmi jelenségeket nem értékelik át szakadatlanul s nem lehet büntetlenül azt állítani, akár a legnagyobb költőről is, hogy tökfilkó, akár a leggyémántabb jellemről is, hogy óvatos-duhaj. Az ilyen irodalom hovatovább megmerevedik s remekírói csak bebalzsamozott múmiák lesznek államilag gondozott díszsírhelyeken.”

A régiek megmondták a véleményüket. Most is ez hiányzik nekem. Legyen tétje egy kritikának, egy véleménynek, indítson el valamit.

Dobás Kata írta...

Nekem ez jutott eszembe, én is úgy kaptam valakitől:

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00479/14765.htm

Csordás László írta...

Köszönöm a linket,nem ismertem ezt a Németh-esszét. Egy mondatát ki is emelném, mert itt és most nagyon fontosnak érzem:

"A kritika gondoskodik arról, hogy a szülőföldjéhez kötött író értelmetlen provincializmusba ne zárkózzék s a kritika óvja meg az egész irodalmat is a nemzeti provincializmus túlzásaitól."