Ha van egy kis szabadidőm, írok vagy olvasok. Újabban az esszéírással kacérkodom, de nehéz, borzasztóan nehéz. Leginkább az jelent problémát a számomra, hogy megtaláljam a középutat a tudományos stílus és az olvasmányosság, az objektivitás eszménye és a saját véleményem között. Tegnap írtam néhány oldalnyi anyagot, de ezzel még van mit dolgozni. Nem baj, a lényeg, hogy írjon az ember. Elvileg a rendszeres szellemi munkába bele lehet szokni, és akkor a múzsa is gyakrabban meglátogatja az alkotót.
Még mindig a Csoóri-esszéket olvasom. Tegnap fejeztem be a Nappali holdat (DIA). Nem a nagy port kavart, hírhedté vált naplóbejegyzése érdekelt, ez már lerágott csont, jól ismertem régről. De kíváncsi voltam, hogyan gondolkodott egy nyíltan politizáló költő a rendszerváltás előtt és kicsivel utána. Fel is tettem magamnak a kérdést: mennyire van ma hitele a képviseleti beszédmódnak az irodalomban? Úgy tűnik, a konzervatív politikai berendezkedés miatt egyre nagyobb lesz, bizonyára át is rendeződik a kánon. De ez természetes, hiszen a posztmodernt már rég a kimerülés fenyegeti. Talán végre meghaladjuk ezt a stílusirányzatot (amit nem sikerült korstílussá emelni, de túlmisztifikálni igen). Ave paradigmaváltás!
Mindenesetre továbbra is az alkotó autonómiáját tartom a legfontosabbnak, így mindenféle dogmát elutasítok az irodalomban.
