2011. május 7., szombat

netnapló - az ukrán határnál

Tegnap délután nekiültem a Sikoly 4-nek, de annyira untam, hogy tíz perc után töröltem a gépről. Olcsó tinihorror. Aki még nem látott ilyet, annak lehet, hogy tetszeni fog, nem tudom.

Aztán egy könyvnél maradtam. Ezúttal Bodor Ádámra esett a választás (Sinistra körzet, 1992, DIA). 

Bodor Ádám remek író. Néhány mondattal olyan erős atmoszférát tud teremteni, amelytől sokáig nem szabadulhatunk az olvasás után sem. Nincs szüksége nyelvi hókuszpókuszokra, reflexiókra. Természetesen visszafogott, abszurd, humoros. De ez a humor nem a felhőtlen szórakozásé, inkább a létezés abszurd voltába való beletörődésé. Például itt ez a párbeszéd:

"- Szóval maga az.
- Én.
- És mi a neve?
- Nem tudom. Elvesztek az irataim.
- Akkor jó. Minden rendben."

A nevek egzotikusak: Puiu Borcan, Nikifor Tescovina, Béla Bundasian, Coca Mavrodin. Mégis ott érezzük mögöttük a sajátos kelet-európai identitást. Az emberek kevert nyelven beszélnek, jobbára azt sem tudják hol élnek és miért. Nem is kutatják ezeket, belevesznek az élet körkörösségébe, a mindennapok bizarr valóságába, amin már meg sem lepődnek.

Bodor Ádám remekül tudja érzékeltetni Sinistra körzet bezártságát, az ember- és az állatlét közötti vékony határvonalat:

"- És a nagydolgomat, ha lenne, engedelmével hova végezhetem?
- Legjobb, ha kitolod a feneked az ablakon."

Vagy:

"Már a malom közelében jártak, amikor észrevettem, apa a lányát pórázon vezeti."

Az állatiasságot a közösülések, az intimitás hiánya, a férfi-nő kapcsolat gépies volta is erősíti. Zárt világ ez nagyon, minden lezáratlansága ellenére. És nagyon a miénk. Itt is játszódik a regény valahol a szomszédban. Sinistra körzetből ugyanis ellátni az ukrán határig.

Nincsenek megjegyzések: