A naplóírás nem igazán az én műfajom. Túl merev vagyok hozzá. Talán görcsösen precíz. Meg kell szoknom, hogy itt nincs megkötés, semmiféle keret, valamint azt, hogy a virtuális naplót használhatom idegi megbetegedések elviselésére, krónikus közönyre és egyéb, nyíltan mizantróp hajlamaim gyógyítására. Most azért mégiscsak elkerülöm a „fölkeltem, húgyoztam…” sémát, és megpróbálom jó modort mímelve visszapörgetni a szokásosnál töredékesebb évem néhány apró-cseprő pillanatát.
Idén diplomáztam. Feltettem az i-re a pontot: védésem után megköszöntem tanáraimnak az öt éven átívelő vitákat, erős kritikákat. Valamennyien örültek, mikor kijelentettem a vizsgabizottság előtt: „valószínűleg nem egyszer én voltam kissé elfogult magammal”. Legalább nem volt hiábavaló az egyetem. Mint a legtöbb frissdiplomás értelmiségi (akinek nincsenek kapcsolatai a legfelsőbb körökben és meg szeretné tartani függetlenségét) éhbérért koptatom a klaviatúrát. Elszúrtam a felvételit, de nem bántam meg nagyon. Tapasztalatokat szereztem. Vagy valami ilyesmi.
Idén többször kellett bebizonyítanom: kárpátaljai vagyok, nem hülye. Persze ez változó aránnyal sikerült. Hiszen olykor valóban elhitték. Néha a kárpátaljai és a hülye szót fordított sorrendben és egymás mellett vágták hozzám. 2010-ben néztek (a teljesség igénye nélkül): ukránnak, buzinak, macsónak, hülyének, jófejnek, tehetségesnek, tudálékosnak, vonzónak, őrültnek, lustának, sikeresnek, közvetlennek, munkamániásnak, költőnek, kritikusnak, zsidónak, románnak, dilettánsnak. Abban általában megegyeztek a vélemények, hogy nem vagyok könnyű eset.
Tavaly ilyenkor jelent meg nyomtatásban első két versem. Azóta folyamatosan publikálok ezt-azt. Örülök annak, hogy akadnak olvasóim. Annak még jobban, hogy visszajelzéseket kapok. Jót-rosszat vegyesen.
Előadást tartottam a 38. Tokaji Írótáborban. Olvasószerkesztője lettem az Együttnek. Majdnem kritika-tanulmány rovatszerkesztője a Partiumnak. Továbbra sem szeretem az ünnepeket, a nagy felhajtást. De szeretek játszani a pátosszal, a modorral, a szerepekkel. A szerelemmel.
Volt egy vitám Balla D. Károllyal, amely sajnálatos módon sárdobálásba torkollt. Kapott mindenki hideget-meleget, aki Kárpátalján él és alkot. Mondtam, hogy nem hiszek a népi-urbánus szembenállásban, legalábbis ezek a kategóriák felületesek. Aztán végül sikerült elásni a csatabárdot. A vitát pedig teljes egészében töröltem blogomról a rengeteg személyeskedés miatt. Majd BDK írt eddigi munkásságomról egy bíráló jellegű blogbejegyzést, én pedig elkezdtem foglalkozni az ő internetes tevékenységével.
És persze felsorolhatatlanul sok dolog történt az elmúlt év alatt. Ismerkedés, összeveszés, barátság, ellenségeskedés, sörözés és a többi szokásos.
Min is szeretnék változtatni a következő évben? Egyelőre nem gondolkodtam semmiféle világmegváltó, esetleg vátesz-szerepen (csak most kezdődött az év, ráérek még). Mivel a határokat biztosan nem fogják eltörölni, sem átszabni, nincs értelme beszélnem álmokról, vágyakról. Próbálok realista maradni. Azonban szeretném, ha legalább egyvalami megváltozna a közeljövőben: a vámon ne kérdezzék meg mindig az illetékesek, hogy mi van a flaskámban. Mi lenne? Ukrán vodka!
Idén diplomáztam. Feltettem az i-re a pontot: védésem után megköszöntem tanáraimnak az öt éven átívelő vitákat, erős kritikákat. Valamennyien örültek, mikor kijelentettem a vizsgabizottság előtt: „valószínűleg nem egyszer én voltam kissé elfogult magammal”. Legalább nem volt hiábavaló az egyetem. Mint a legtöbb frissdiplomás értelmiségi (akinek nincsenek kapcsolatai a legfelsőbb körökben és meg szeretné tartani függetlenségét) éhbérért koptatom a klaviatúrát. Elszúrtam a felvételit, de nem bántam meg nagyon. Tapasztalatokat szereztem. Vagy valami ilyesmi.
Idén többször kellett bebizonyítanom: kárpátaljai vagyok, nem hülye. Persze ez változó aránnyal sikerült. Hiszen olykor valóban elhitték. Néha a kárpátaljai és a hülye szót fordított sorrendben és egymás mellett vágták hozzám. 2010-ben néztek (a teljesség igénye nélkül): ukránnak, buzinak, macsónak, hülyének, jófejnek, tehetségesnek, tudálékosnak, vonzónak, őrültnek, lustának, sikeresnek, közvetlennek, munkamániásnak, költőnek, kritikusnak, zsidónak, románnak, dilettánsnak. Abban általában megegyeztek a vélemények, hogy nem vagyok könnyű eset.
Tavaly ilyenkor jelent meg nyomtatásban első két versem. Azóta folyamatosan publikálok ezt-azt. Örülök annak, hogy akadnak olvasóim. Annak még jobban, hogy visszajelzéseket kapok. Jót-rosszat vegyesen.
Előadást tartottam a 38. Tokaji Írótáborban. Olvasószerkesztője lettem az Együttnek. Majdnem kritika-tanulmány rovatszerkesztője a Partiumnak. Továbbra sem szeretem az ünnepeket, a nagy felhajtást. De szeretek játszani a pátosszal, a modorral, a szerepekkel. A szerelemmel.
Volt egy vitám Balla D. Károllyal, amely sajnálatos módon sárdobálásba torkollt. Kapott mindenki hideget-meleget, aki Kárpátalján él és alkot. Mondtam, hogy nem hiszek a népi-urbánus szembenállásban, legalábbis ezek a kategóriák felületesek. Aztán végül sikerült elásni a csatabárdot. A vitát pedig teljes egészében töröltem blogomról a rengeteg személyeskedés miatt. Majd BDK írt eddigi munkásságomról egy bíráló jellegű blogbejegyzést, én pedig elkezdtem foglalkozni az ő internetes tevékenységével.
És persze felsorolhatatlanul sok dolog történt az elmúlt év alatt. Ismerkedés, összeveszés, barátság, ellenségeskedés, sörözés és a többi szokásos.
Min is szeretnék változtatni a következő évben? Egyelőre nem gondolkodtam semmiféle világmegváltó, esetleg vátesz-szerepen (csak most kezdődött az év, ráérek még). Mivel a határokat biztosan nem fogják eltörölni, sem átszabni, nincs értelme beszélnem álmokról, vágyakról. Próbálok realista maradni. Azonban szeretném, ha legalább egyvalami megváltozna a közeljövőben: a vámon ne kérdezzék meg mindig az illetékesek, hogy mi van a flaskámban. Mi lenne? Ukrán vodka!
Csordás László
Megjelent: Apokrif Online (2011.01.01.)
Kiegészítésként olvasandó BDK hozzászólása
