Az Élet és Irodalomban nem egyszer olvastam hajmeresztő állításokat a határon túli magyarokról. Eddig jobbára lenyeltem mindet, legyintve: „ez is egy vélemény, nem kell vele egyetérteni”. De van, ami mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elsétálni.
Megrökönyödve olvastam Rácz I. Péter alábbi gondolatait Berniczky Éva Várkulcsa c. kötetéről: „… (a szememben) diszkriminatív, hogy a fülszöveg kiadói ajánlója egyrészt íróként „dokumentalizálja" a szerzőt: „és Berniczky Éva az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából figyeli mindezeket", másrészt egzotikumként, végvári hősként tálalja: („Ma is Kárpátalján, Ungváron él."). A munkái alapján Berniczky Évának egyáltalán nincs szüksége efféle „határontúli" kamureklámra, elbeszéléseinek nívója a kortárs magyar irodalom első vonalába helyezi” (ÉS, 2010/26., júl. 2., 19. o.).
A fenti gondolatsor (nagyon eufemisztikusan megfogalmazva) kiverte nálam a biztosítékot. Egyszer szívesen feltennék kollégámnak egy hasonló, lassan évszázadot átívelő kérdést: Ön szerint nem volt diszkriminatív hatással Trianon, az I. bécsi döntés, az „ezer évig nem volt itt semmi” kultúrpolitikája, a rendszerváltás utáni áldemokrácia, a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló magyarországi népszavazás, a közelmúlt nyíltan kisebbségellenes ukrán politikai beállítódása a Kárpátalján elő magyar kisebbségre nézve? Hiszen ezek mind benne vannak abban, ha valaki kárpátaljaiként nevezi meg magát. De nem teszem. Úgysem hallaná meg. Vagy nem szeretné meghallani...
Ami viszont kétségbevonhatatlan: Berniczky Éva kárpátaljai szerző (ahogy férje, Balla D. Károly is az, amit épp folyamatos tagadásával ismer el; érdemes átnézni gondolatébresztő könyvét, a Magyarul beszélő magyarokat. Az más lapra tartozik, hogy a legtöbb esszével ma már nem lehet egyetérteni...).
Ami viszont kétségbevonhatatlan: Berniczky Éva kárpátaljai szerző (ahogy férje, Balla D. Károly is az, amit épp folyamatos tagadásával ismer el; érdemes átnézni gondolatébresztő könyvét, a Magyarul beszélő magyarokat. Az más lapra tartozik, hogy a legtöbb esszével ma már nem lehet egyetérteni...).
Berniczky műveiben nem lehet figyelmen kívül hagyni a kisebbségi létből származó történelmi tapasztalatot, a tájélményt és így tovább. Olvassuk csak el legújabb tárcáját (Apáca-ice), egyből megbizonyosodunk erről. Ha ezt a sajátosságot Rácz I. Péter határontúli kamureklámként fogja fel, azzal nem csak a szerzőt, de az összes Kárpátalján élő kisebbségi magyar írót sérti emberi és alkotói méltóságában. Miért nem tudja felismerni a baloldali irodalomesztétika, hogy létezik kárpátaljai magyar irodalom méretéhez képest egyre több jelentős alkotóval? Miért nem tudja tolerálni a helyi színezetből adódó különleges beszédmódot, ami csak színesíti a decentralizáltnak mondott, de valójában Budapesten kijelölt kánont? Még most sem ismerik fel, hogy a nemzetiségi irodalmak ugyanúgy értékesek lehetnek másságuk miatt, mint annak idején a latin-amerikai írók (Borges, Márquez, Llosa stb.) művei voltak a világirodalomnak. Vajon miért lettek rövid idő alatt (el)ismertek Bakos Kiss Károly versei, Brenzovics Marianna novellái vagy első regénye, a Kilátás Magyarországon (hogy csak a legjelentősebb fiatal alkotókat hozzam fel példaként)?
A magyar irodalom nem attól lesz egységes, hogy nem vesszük figyelembe a nemzet – határontúli kisebbség problémáját és minden alkotót igyekszünk homogenizálni. Sokkal inkább attól, hogy felismerjük a másságban való tapasztalatok értékét. Valóban nem könnyű meghatározni a kárpátaljaiság fogalmát, hiszen ez is történelmileg változó, akárcsak maga az irodalom. De az nem megoldás, hogy semmibe vesszük, ignoráljuk, mert mégiscsak létezik.
Rácz I. Péter Ex libriséhez még hozzáfűzném: ennyi a hitele a baloldali retorika által állandóan hangoztatott toleranciának, kirekesztés elleni küzdelemnek…
