2014. szeptember 17., szerda

Zseniális dilettánsok?

Ma reggel épp a Művészeti kislexikont böngésztem (Akadémiai Kiadó, Bp., 1980), amikor a 608. oldalon egy különös értékelésre figyeltem fel:


Nem tudom, ki hogy van vele, de a dilettáns minősítés az én értékrendszeremben sehogyan sem fér össze a zseniális jelzővel. Eddig azt hittem - majdnem szentül -, hogy egymást kizáró fogalmak ezek.

Aztán eszembe jutott, hogy amikor Németh László híres Proust-esszéjét olvastam, ő is hasonlóan vélekedett Az eltűnt idő nyomában írójáról. És tessék:
"A dilettantizmus hősének neveztük Proustot, s megmutattuk, hogy kerülhetett egy dilettáns a céh fölé. Itt az ideje, hogy a céh aggodalmait is elmondjuk a dilettánssal szemben. Proust megkerülte a mesterséget, élete és természete közvetlenül tört át a művészetbe, de nem hiányzik-e mégis ebből a műből a százados mesterség ellenárama? Proust nem tud megállani, regényét három kötetre tervezte, s tizenhat lett." Németh László: Proust módszere. Az idézet A dilettantizmus hátrányai című fejezetből való.
Azt eddig is sejtettem, hogy vannak jólelkű, de egészében véve tehetségtelen dilettánsok. De hogy zseniális dilettánsok is vannak... Ezt még mindig nem tudom elhinni.