2014. április 4., péntek

Szeretnek-e olvasni az irodalomtörténészek?

Egy cikkre figyeltem fel a Kárpáti Igaz Szó legfrissebb számában. A kevert műfajú írás címe: Nem szeretnek olvasni a tinik? A kérdésfeltevés egy valóban fontos témát ígér, mégis úgy tűnik, a cikk komoly lehetőséget szalaszt el. Egyszerűen túl sok benne a fogalmi zavar és a banális általánosítás...

Mindjárt az elején megjegyzem: a mellékelt fotó - a szerző felvétele - telitalálat. A padra dőlve, jegyzetei mellett kacér mosollyal szundikáló szimpatikus fiatal hölgy rávilágít a címben feltett kérdés problematikusságára. Számomra ezt sugallja az illusztráció: "Ugyan, ne untassatok már megint ezzel!" Kár, hogy a szerző nem ezen a humoros-ironikus nyomvonalon haladt tovább, provokatív kérdéseket feltéve interjúalanyainak.

A válaszokban ugyanis csupán az ismert közhelyek jelennek meg, élesen szembeállítva egyébként egymást nem feltétlenül kizáró dolgokat. Mert ugyan miért lenne ellensége a "könyvolvasó" (bibliofil?) embernek a "modernizáció" (értsünk bármit is e kifejezés alatt)? Miért lenne új probléma, ha valaki tartalmi kivonatokat olvas az interneten? Eddig talán nem léteztek kötelező olvasmányok röviden elnevezésű könyvsorozatok? És nem utolsó sorban: az olvasást feltétlenül kizáró dolog lenne a monitor és a kijelző?

Felmerül a következő kérdés is: "ciki-e" ma az olvasás a fiatalok körében? Nyilván nálunk sokak szerint igen, sugallja a cikk, de a "fejlett és fejlődő" társadalmakban egyáltalán nem az, ugyanis a tőlünk távol (mondjuk a vágyott Nyugaton) élő fiatalok előszeretettel olvasnak buszon, metrón, ebédszünetben. De - kérdem én - valódi olvasás-e az ilyen, vagy inkább böngészés, belelapozás, figyelemelterelés, sőt, szélsőséges esetben egyenesen sznobizmus? Szerintem nagy minőségi különbség van olvasás és olvasás között. Számomra például a valódi olvasás semmi mással nem pótolható esemény. Én az olvasás szóról rögtön az egyedüllétre, a folyamatos töprengésre, a mélységre és a bezárkózásra asszociálok. És sokan vannak így ezzel.

A címben felvetett kérdést a magam számára egy provokatív paradoxonnal egészítettem ki, mégpedig így: Olvasnak-e ma a fiatalok, és ha igen, miért nem? Mert nem merném azt állítani, hogy nem olvasnak. Épp ellenkezőleg: nagyon is sok szöveggel találkoznak. Például "Szia, mizu?" típusú sms-ekkel, "Már megint unalom van!!!!! :(" típusú Facebook-posztokkal, különféle humoros mémekkel és érzelgős, az élet nagy kérdéseire könnyedén választ adó idézetekkel. Ezekkel még nem is lenne akkora gond, ha emellett képesek lennének az értelmezői aktivitást feltételező művek olvasására, befogadására is. Csakhogy...

... amikor találkozom mai tízen- és huszonévesekkel, gyakran az az érzésem, hogy teljesen üres a tekintetük. Nem gondolkodnak, nem akarják  felfedezni és megérteni önmagukat, nem kívánnak szembenézni léthelyzetükkel, ebből fakadóan pedig nincs se érzelmi intelligenciájuk, se kritikai érzékük, se megélt erkölcsi értékrendjük. Nekem úgy tűnik sokszor, hogy csak sodródnak az árral. Az így szocializálódott fiatalokban nagyon nehéz - majdhogynem lehetetlen - felkelteni az érdeklődést (és az igényt) egy mélyebb alternatíva, az (önértelmező) olvasás felé. Így viszont marad a Való Világok és az Éjjel-nappal Budapestek felületessége és az ezekből átszűrődő álértékrendeknek a kritikátlan elfogadása. A valódi kérdés itt alighanem az, hogyan lehetne megtanítani gondolkodni és beszélni ezeket a fiatalokat a babitsi értelemben?

Végül nem hagyhatom szó nélkül, hogy a cikkben van egy olyan csúsztatás, ami egy egész szakmát bélyegez meg, tüntet fel negatív szerepben. Idézem:
"Szakemberek szerint, napjaink irodalomtanítása elsősorban az irodalomtörténetre összpontosul. Nem olvasni szerető embereket, hanem irodalomtörténészeket képez. Ennek tulajdonítható, hogy a középiskolás fiatalok némelyike a tantervben szereplőkön kívül nem sok írót, költőt és még kevesebb irodalmi művet ismer."
Azért kíváncsi lennék, melyik szakember állítja ezt, így. Ugyanis a fentebbi mondatok logikája egészen abszurd. Ezek szerint a középfokú irodalomoktatás irodalomtörténészeket képez (egyébként: de jó is lenne!). Az irodalomtörténészek viszont - következtethető ki a cikkből - valójában olvasni nem szerető emberek. De akkor kik lennének a leginkább olvasni szerető emberek: a mikrobiológusok? az autószerelők? a politikusok? a pékek?

Vajon melyik szakma képviselői?

Nincsenek megjegyzések: