2013. március 14., csütörtök

Megőrzésre ajánlva (Spiró György: Magtár)

Spiró György kötetbe gyűjtötte 2004 és 2012 között született értekező jellegű írásai legjavát. A kiadó műfaji megjelölése szerint cikkek, tanulmányok találhatók a Magtárban. A cikk kategóriája alá valóban besorolható a visszaemlékezések, könyvajánlók, portrék és laudációk többsége, a tanulmány helyett viszont szerencsésebb lett volna az esszé megjelölés, hiszen a terjedelmesebb írások nem szaktudományos munkák, sokkal inkább személyes élménnyel áthatott kísérletek.

A Magtár öt fejezetre és egy szubjektív színháztörténeti bevezetőre van felosztva. Különböző időben született, de hasonló tematika és terjedelem mentén ciklusokba rendeződő írások kerültek így egymás mellé, egyben átmenetet biztosítva a következő fejezetekhez is. A kötetnyitó Négymillió magyar néző kiemelését a 2012-es évhez köthető datálás és a kultúrpolitikai kérdések aktualitása indokolhatja. Az átpolitizáltság, a támogatásrendszer, a nézői ízlés és a színházak bezárásának kérdése persze nem új keletű: a történeti hagyományban már a görögöknél, illetve az Erzsébet-kori angol színházban is felmerültek hasonló problémák. Ezekhez mérten lényeges a következő általános megállapítás: „Azoknak a koroknak, amelyekben az írástudatlanság még – vagy már – általános, a színházak a nyertesei” (5.). A történeti és kortárs problémák áttekintése után ez a toposz már keserű végkövetkeztetésként tér vissza: „Hiába terjed az írástudatlanság, a magyar színházak nem lesznek a nyertesei” (14.).

Az első és második fejezetben főleg alkalmi írások kaptak helyet. Bizonyára ezek a Magtár leginkább „romlandó” részei. Mi teszi mégis a szövegeket elevenné, frissé sok évvel megírásuk után is? Az árnyalt, bírálatot sem elhallgató ábrázolásmód és az egy-két mondat terjedelmű tömör megfigyelések. Hubay Miklós darabjainak titkait kutatva jegyzi fel a szerző: „a prózában zseniális Móricz Zsigmond nem él meg igazán a színpadon” (Hubay Miklós és a „jól megcsinált darab”, 25−26.). Azokról a hibákról, tévedésekről, jellembeli gyengeségekről sem hallgat, amelyek egy számára kedves, az ellenvetésekkel együtt megbecsült embert jellemeznek vagy jellemeztek. Major Tamásról, akinek Spiró maga is sokat köszönhet, kíméletlenül megvallja: „Visszanézve azon tűnődöm: tehetséges volt ez a nevezetes ember egyáltalán? Tehetséges színész volt, tehetséges rendező? Jó rendezését soha nem láttam” (Major elvtárs, 41.). Az egykori színikritikus jelentéseiről szintén határozott véleménye van: „…a megjelent jelentésekben igaz képet festett a színházi helyzetről. Az már becstelenség, hogy személyek kapcsolatairól is jelentett” (M. G. P., 53.). Zavaróvá akkor válik ez a beszédmód, amikor a szerző – nyilván a hatáskeltés miatt – túloz, leegyszerűsít, ezért gondolata bombasztikussá válik: „Vagy húsz éve hallgatással sújtják a percnyi mérvadók, mintha ezzel ki tudnák radírozni a remekműveit” (Juhász Ferenc köszöntése, 87.). Arról nem esik szó, kik azok a „percnyi mérvadók”, és hogy a hallgatással szemben valamennyi (legalábbis általam ismert) irodalomtörténet tárgyalja Juhász költészetének poétikai jellegzetességeit. Vajon nem az történik-e inkább, hogy az irodalom természetéből adódóan egyes alkotók háttérbe szorulnak, amíg valamiért fontossá nem válnak, és akkor újra felfedezik őket?

A következő fejezetben Spiró a magyar irodalom klasszikusainak köréből válogat regényeket, (újra)olvasásra ajánlva azokat. Ezeknél az egy-két flekket alig meghaladó interpretációknál a biztos ízlésítélet, a sajátos irodalomszemlélet és a felszabadult író-olvasó (mert a szerző letagadhatatlanul író marad olvasóként is) provokatív odavetései teremtenek izgalmas szövegrészeket. Jósika Abafija mai szemmel: „önmaga paródiája” (139.). Bródy Sándor Az ezüst kecske című regényében: „Dilettáns és profi, mesterkélt és nagyszabású, erőltetett és ihletett” (157.). Móra Ének a búzamezőkről című regénye nem remekmű ugyan, de „becsületes kísérlet” (180.). Gárdonyi olvasása pedig írói tapasztalattá válik: „A későbbi magyar történelmi regények szerzői sokat tanultak A láthatatlan ember gyöngéiből” (161.). (Megjegyzendő, az üdítően kevés elírást tartalmazó Magtárban egy kirívó példa mégis akad: Kosztolányi regényének címe nem Néró, a véres császár.)

A negyedik és ötödik fejezetben tovább szélesedik a belátható horizont: ha eddig a magyar irodalom, a színház és a magyar kultúra volt középpontban, itt többek között a szláv nyelvű kultúrákra (elsősorban az oroszra és a lengyelre), a film lehetőségeire és veszélyeire, az egyetemi képzés viszontagságaira, a Fogság történelmi hátteréhez gyűjtött anyag feldolgozására, értelmezésére és az identitásproblémákra kerül a hangsúly. Nincs mód e – egyenként is komoly műveltségi anyagot megmozgató – problémák részletes ismertetésére, néhányat azonban kiemelnék. Spiró esszéjének tanulsága szerint Tóth Árpád német fordítás alapján készített Csehov-fordítása több helyen pontatlan, a Cseresznyéskertben megbúvó finom humort pedig teljesen félreértelmezve ültette át világfájdalmat sugárzó líraisággal (Csehovot fordítva). A Sorstalanság filmváltozata nem képes visszaadni a könyv radikalizmusát, hiszen ahhoz hasonló erejű formanyelvi újításra lett volna szükség a filmben, mint amit Kertész vitt végbe annak idején regényében (A végső megoldás). Spiró az egyetemi oktatás és elitképzés problémáira is felhívja a figyelmet, amikor kijelenti: „a diploma kevesebbet ér, mint egykor az érettségi” (296.). Az egyetemet végzett diák így fölösleges embernek érzi magát, a forradalmakat pedig általában a fölösleges emberek robbantják ki (A tanuló diák). Arra a 20. század folyamán már többször is élesen feltett kérdésre, mi a magyar ma, ezt a választ adja: „A magyarsághoz való tartozás nem politikai és nem származási, hanem állampolgársági és kulturális kérdés” (Az áfium, 301.).

Vannak a gyűjteményben vitatható vélemények, ilyen például a Passió című filmről készült lesújtó kritika (A húsvét visszavétele). A legtöbb írás viszont inspiratív erejű. Ez az erő ellenvélemények megfogalmazásában is megvalósulhat. A Magtár című gyűjteménnyel egy nagy tapasztalattal rendelkező, több műfajban (és több nyelven) rendszeresen tájékozódó, kétségtelenül határozott karakterű író engedi be az olvasót saját műhelyébe.

Spiró György: Magtár, Magvető, Budapest, 2012.

Nincsenek megjegyzések: