Miután elfogadtam a szerkesztői felkérést egy újabb évösszegző netnapló írására, gondolatban legalább tízszer fogalmaztam át az egészet: hangulatomtól függően mindig más eseményre helyeződött a hangsúly, olyan dolgok is fontosak lettek, amelyeknek egykor nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget. Eddig azt hittem, ez az év nem jelent mást számomra, minthogy a Debreceni Egyetem doktorandusz hallgatója lettem. Emellett országos lapok is elkezdték közölni írásaimat. És ott vannak még az utazások, a konferenciák, az író-olvasó találkozók. Csupa szakmai dolog. Kissé szokványos, unalmas.
Aztán ezt egészében felülírta, hogy beleszerettem An-be. (Vagyis nem voltam egészen biztos benne, de most már tudom.) Nagyon friss az élmény, nincsenek meg még a történetmondáshoz szükséges szavak. Talán soha nem is lesznek. De viszolygok magamtól ezek után.
Közhely: a szerelem veszélyes. Persze ez így nem igaz. A szerelem egy giccses plüssmaci, amit simogatni kell, meg masnit kötni rá, és ki lehet tenni a vitrinbe a poros poharak közé. Igazából a szenvedéllyel kevert perverzitás veszélyes. Az a lélek sötét zugaiban megbúvó koncentrált erőszak-kényszer, amiről az ember nem tud a hétköznapokban. Kell valaki, aki előhozza belőled. Aki megtalálja, és pillanatok alatt felfeszíti a tudattalanba rejtett ajtót, ha nem vigyázol eléggé.
Mindig vágytam egy olyan kapcsolatra, amelyben a legelemibb ösztönös tevékenységek (a zihálás, az, ahogyan a másik eszik-iszik vagy büfög) is képesek izgalomba hozni, esetleg felzaklatni. Arról nem beszélve, hogy a közelében öt perc alatt legalább tíz különféle érzés kerített hatalmába. A sírástól a merevedésig jutottam. És vissza. Ilyen érzéskavalkádban szikrázott minden, és önkéntelenül is belobbantam. Amit csináltam, nem hiszem el: megaláztam a születésnapján, karácsonykor. Majd utána magamat is megaláztam. Két ember omlott össze egyszerre. Másfél napos volt a kapcsolatunk.
Azóta leginkább az ágy szélén ülök. Nem merek elaludni. Görcsbe rándul a gyomrom, akárhányszor arra gondolok: miért? Várom, hogy megbocsásson és újrakezdjük. Ha nem teszi, nem tudom, mi lesz. Legszívesebben egésznap hívnám telefonon, de érzem, hogy idő kell neki. Ilyen szar karácsonyom még sohasem volt. Az újévre nem merek gondolni. Azt hiszem, jobban tisztelem és szeretem őt, mint bárkit ezen a világon. Ő azt mondja, fél tőlem. Meg azt, hogy hazudok.
Miközben ezt a naplót írtam, Palya Bea Nagy utazás-feldolgozását hallgattam. Újra és újra. Sokszor meghallgatom mostanában. Erőt ad. Meg kitartást ahhoz, hogy megismerjem a határaimat. Hogy vigyázzak magamra, és legfőképp a másikra.
Csordás László
Megjelent: Apokrif Online (2011. 12. 30.)
