Az előbb tudtam meg, hogy ma temették el. Elképesztő, mennyire lassan jut el hozzám egy ilyen hír. Pedig mindenképp elmentem volna a temetésre.
Talán egy éve beszéltünk utoljára, bár a múltkor láttalak a buszon, de nem szólítottalak meg, mert feltételeztem, hogy sietsz, mint mindig. Egy év hosszú idő, lett volna mit mesélni. Gondolom, veled is történt egy s más. Azt hittem, azóta rendbe jött. Még én is imádkoztam érte, mikor a kórházban kezelték, pedig nem szoktam imádkozni. Azt mondtad akkor, ez így még értékesebb.
Bele se merek gondolni, milyen érzés, amikor ez a hiány tudatosul. Amikor az üresség, amit most még takar a fájdalom, teljesen letisztulva tör elő egy este, és akkor rádöbbensz arra: nincs többé.
Tudom, hogy nem olvasod a blogom, erre néhányszor utaltál már annak idején. Nem is annyira fontos. De azért szeretném, ha most egy kis erőt tudnék küldeni neked a cinikus, realista és érzelgésmentes énemből. Őszinte részvétem, Eda.
