Vasárnap van. Megint. A verőfény a maga idejétmúlt romantikájával kicsalogat a lépcsőre. Fogom a netbookom és kiülök a tetejére (EP erre azt mondaná: na, nem a netbookomnak!). Valahonnan megcsapja az orrom a megfáradt kutyaszar (?) erős, "nem is tudom, minek nevezzem, mi"-je. Nem tudom azt se, merre keressem az émelyítő szag forrását. Felforgatok mindent magam körül: cipőt, virágcserepet, horgolt terítőt. Semmi. Végső elkeseredésemben beleszagolok az ablak alatt épp most nyíló tulipán kelyhébe. De nem. Nem onnan jön.
Már kezdem sejteni! Biztosan a gyenge szellő hozta erre a szagot. Átmegyek a másik udvarra. Megvan! Heuréka! A kiskacsák azok. Élőben nem egészen olyanok, mint a mesékben. Kicsit büdösebbek. Vagyis még nincsenek szagos mesék, úgyhogy voltaképp nem tudom, mennyire van alapja ennek az összehasonlításnak…
Szóval így vegyült a fennkölt vasárnap délutáni gondolataim közé a szarszag. De erről inkább nem írok hosszabb blogbejegyzést, ugyanis nem eléggé irodalmi, nem eléggé emelkedett, és a végén még azt hinnék az olvasók, hogy elvesztettem a maradék jó ízlésemet is. Pedig félve megjegyzem azért: sokan szeretnek hivatkozni a kegyetlen valóságra és arra, hogy az irodalomnak ezt kell tükröznie.
Már kezdem sejteni! Biztosan a gyenge szellő hozta erre a szagot. Átmegyek a másik udvarra. Megvan! Heuréka! A kiskacsák azok. Élőben nem egészen olyanok, mint a mesékben. Kicsit büdösebbek. Vagyis még nincsenek szagos mesék, úgyhogy voltaképp nem tudom, mennyire van alapja ennek az összehasonlításnak…
Szóval így vegyült a fennkölt vasárnap délutáni gondolataim közé a szarszag. De erről inkább nem írok hosszabb blogbejegyzést, ugyanis nem eléggé irodalmi, nem eléggé emelkedett, és a végén még azt hinnék az olvasók, hogy elvesztettem a maradék jó ízlésemet is. Pedig félve megjegyzem azért: sokan szeretnek hivatkozni a kegyetlen valóságra és arra, hogy az irodalomnak ezt kell tükröznie.
 |
| Kiskacsák (illusztráció) |
