Tulajdonképpen világéletemben vonzalmat éreztem az egzotikumok iránt. Ezért lett a kedvenc színésznőm Jessica Alba (nem szükséges most végiggondolni „hatalmas művészi bravúrjait”, egyszerűen csak jól néz ki), a zenében évekig a capoeirával keltem és feküdtem, de viszonylag fiatal koromtól kezdve érdeklődtem a keleti kultúra iránt is. Így korán megismerkedtem a Tao Te Kinggel, a Dalok könyvével, Tu Fu verseivel (annak idején még kínaiul is elkezdtem tanulni), de ugyanígy megszerettem Omár Khajjám rubáíjait, illetve Macuo Basó tömör, magukba zárt haikuit, sőt, emlékszem, hogy Mark Twain helyett szívesebben olvastam a nó-drámákat. (Mások nyilván meglátják az egzotikumot mondjuk Jose Armando szerelmi kalandjaiban; a mexikói giccs-sorozatok művészi élményben részesítik őket, de erről most ne essék szó.)
Amiért azonban pötyögésbe kezdtem, nem más, minthogy tegnap a vonaton zötykölődve Beregszászból hazafelé belemerültem a Prae c. folyóirat Japánnal foglalkozó számába (2009/3).
Vihar Judit az európai irodalmakban még mindig virágkorát élő haikuköltészetet tekinti át tanulmányában (A haikuköltészet virágzása). Ebből megtudhatjuk, honnan ered a haiku, mint versforma, melynek szabályai az utóbbi időben eléggé fellazultak. A modern haikuban a szótagszám kevésbé kötött, de a természeti kép vagy az ún. évszakszó megléte sem kötelező. A szerző kitér arra is - példákkal alátámasztva -, hogy ma már egy költeményt haikunak tekinthetünk pusztán epigrammára emlékeztető tömörsége, ellentétek keltette feszültsége miatt is.
Farkas Ildikó részletesen tárja elénk kutatási eredményeit Japán magyarországi megítéléséről a 19-20. században (Japán megjelenése Magyarországon a XIX-XX. század fordulóján). Érdekes, hogy a magyar köztudat mennyire ellentétesen, többnyire felületes ismeretekre, előítéletekre alapozva ítélte (és talán ítéli) meg a japán kultúrát, a japán embereket. „Az első tudósítók misszionáriusok voltak, akik civilizált embereknek tartották a japánokat, ugyanakkor megalapították a sztereotípiákon alapuló képet: kifinomult, udvarias, civilizált, vendégszerető, feltűnően tiszta, ugyanakkor kegyetlen, fanatikus, alakoskodó, hazug embereknek látták és láttatták őket” (16. o.) – írja a szerző. Mostanság azért kicsit tisztább a japánokról alkotott kép a magyar kultúrszférában, de a nyugati sztereotípiák erős jelenlétét még ma sem sikerült igazán megszüntetni. (Csak zárójelben: akárki akármit mond, a japán lányok igenis szépek!)
A következő dolgozat a magyar irodalom japán integrálódását helyezi középpontba (Kume Emiko Magyar irodalom Japánban). Meglepő, milyen sok magyar művet fordítottak már le erre a bonyolultságában is játékos nyelvre, az viszont még inkább felkeltheti a figyelmünket, hogy az egyik legkedvesebb magyar író a tárgyalt kelet-ázsiai ország olvasói számára Molnár Ferenc. Ezen kívül olvasható még többek között Petőfi János vitéze, Arany Toldija, de Madáchtól Az ember tragédiája, Kertész Imrétől a Sorstalanság is elérhetővé vált japánul. Nyilván az integrációt a fordíthatóság/fordíthatatlanság klasszikus dilemmája tovább bonyolítja, hiszen egy József Attila-verset a nyelvhezkötöttség, hagyományba ágyazottság miatt nem lehet visszaadni ugyanolyan művésziséggel egy másik, tőlünk világlátásában nagyon távol álló kultúra nyelvén. De számunkra ugyanolyan nehéz átültetni magyarra Maszaoka Siki szójátékokra épülő modern haikuit.
Végül Erdős György Japán irodalom Magyarországon 1990-től című, eredetiségében frappáns írása zárja a tematikus szám Japánnal foglalkozó részét. Erdős kitér arra, hogy a japán irodalom főleg a „profi giccs” (ezzel a kifejezéssel itt találkoztam először, de nagyon tetszik) áradatával van jelen a magyar kultúrpiacon. Elég csak a mostanában egy kaptafára gyártott animék, mangák sokaságát szemügyre vennünk (azért gyorsan szögezzük le, hogy akadnak még jó animék is: nekem kifejezetten tetszett legutóbb az Elfen Lied c. sorozat). De a japán irodalommal szintén az a helyzet, mint a legtöbb művészettel: az igazi, művészi értéket felmutató művekkel nagyon kevés ember törődik. De ez miért baj?
Annyira mélyen elgondolkodtam tegnap ezen a kérdésen, hogy Bátyúban az átszállásnál még üdítőt is elfelejtettem venni. Ennek ellenére ajánlom ezt a számot mindenkinek, aki be tudja szerezni.
Amiért azonban pötyögésbe kezdtem, nem más, minthogy tegnap a vonaton zötykölődve Beregszászból hazafelé belemerültem a Prae c. folyóirat Japánnal foglalkozó számába (2009/3).
Vihar Judit az európai irodalmakban még mindig virágkorát élő haikuköltészetet tekinti át tanulmányában (A haikuköltészet virágzása). Ebből megtudhatjuk, honnan ered a haiku, mint versforma, melynek szabályai az utóbbi időben eléggé fellazultak. A modern haikuban a szótagszám kevésbé kötött, de a természeti kép vagy az ún. évszakszó megléte sem kötelező. A szerző kitér arra is - példákkal alátámasztva -, hogy ma már egy költeményt haikunak tekinthetünk pusztán epigrammára emlékeztető tömörsége, ellentétek keltette feszültsége miatt is.
Farkas Ildikó részletesen tárja elénk kutatási eredményeit Japán magyarországi megítéléséről a 19-20. században (Japán megjelenése Magyarországon a XIX-XX. század fordulóján). Érdekes, hogy a magyar köztudat mennyire ellentétesen, többnyire felületes ismeretekre, előítéletekre alapozva ítélte (és talán ítéli) meg a japán kultúrát, a japán embereket. „Az első tudósítók misszionáriusok voltak, akik civilizált embereknek tartották a japánokat, ugyanakkor megalapították a sztereotípiákon alapuló képet: kifinomult, udvarias, civilizált, vendégszerető, feltűnően tiszta, ugyanakkor kegyetlen, fanatikus, alakoskodó, hazug embereknek látták és láttatták őket” (16. o.) – írja a szerző. Mostanság azért kicsit tisztább a japánokról alkotott kép a magyar kultúrszférában, de a nyugati sztereotípiák erős jelenlétét még ma sem sikerült igazán megszüntetni. (Csak zárójelben: akárki akármit mond, a japán lányok igenis szépek!)
A következő dolgozat a magyar irodalom japán integrálódását helyezi középpontba (Kume Emiko Magyar irodalom Japánban). Meglepő, milyen sok magyar művet fordítottak már le erre a bonyolultságában is játékos nyelvre, az viszont még inkább felkeltheti a figyelmünket, hogy az egyik legkedvesebb magyar író a tárgyalt kelet-ázsiai ország olvasói számára Molnár Ferenc. Ezen kívül olvasható még többek között Petőfi János vitéze, Arany Toldija, de Madáchtól Az ember tragédiája, Kertész Imrétől a Sorstalanság is elérhetővé vált japánul. Nyilván az integrációt a fordíthatóság/fordíthatatlanság klasszikus dilemmája tovább bonyolítja, hiszen egy József Attila-verset a nyelvhezkötöttség, hagyományba ágyazottság miatt nem lehet visszaadni ugyanolyan művésziséggel egy másik, tőlünk világlátásában nagyon távol álló kultúra nyelvén. De számunkra ugyanolyan nehéz átültetni magyarra Maszaoka Siki szójátékokra épülő modern haikuit.
Végül Erdős György Japán irodalom Magyarországon 1990-től című, eredetiségében frappáns írása zárja a tematikus szám Japánnal foglalkozó részét. Erdős kitér arra, hogy a japán irodalom főleg a „profi giccs” (ezzel a kifejezéssel itt találkoztam először, de nagyon tetszik) áradatával van jelen a magyar kultúrpiacon. Elég csak a mostanában egy kaptafára gyártott animék, mangák sokaságát szemügyre vennünk (azért gyorsan szögezzük le, hogy akadnak még jó animék is: nekem kifejezetten tetszett legutóbb az Elfen Lied c. sorozat). De a japán irodalommal szintén az a helyzet, mint a legtöbb művészettel: az igazi, művészi értéket felmutató művekkel nagyon kevés ember törődik. De ez miért baj?
Annyira mélyen elgondolkodtam tegnap ezen a kérdésen, hogy Bátyúban az átszállásnál még üdítőt is elfelejtettem venni. Ennek ellenére ajánlom ezt a számot mindenkinek, aki be tudja szerezni.
