2010. október 26-án, reggel hét óra körül összepakoltam néhány dolgot, majd a hátitáskámmal útra keltem, hogy „meghódítsam” Budapestet (vagy mondhatnám így is: „határontúli, vidéki fiatal magyar értelmiségi vágyai az anyaországi fővárosban”-komplexus).
Alighogy beértem Csapra, első utam a legközelebbi kávézóba vezetett: elfelejtettem ugyanis vodkát venni, pedig e nélkül aligha lehet elindulni egy ilyen hosszú útra (persze rövidebbre sem igazán, de az most nem ide tartozik). Nos, betuszkoltam az üveg Nemiroffot hátizsákomba és nekiindultam az állomásnak. Alighogy beléptem az ajtón, egy öreg néni leszólított: nem kell-e fél áron jegy Záhonyig? Már hogyne kéne. Megvettem. Komposzirovaty, mondta oroszul. Tulajdonképpen nem tudtam mit jelent a szó, de rávágtam: háráso. Utána rájöttem: a jegyet kell hitelesíttetni. Ez is pénzbe került. Szóval, itt a "fél ár".
A vámházban az illetékes kifaggatott rendesen:
- Hová megy?
- Budapestre.
- Úti cél?
- Felolvasás.
- Mit olvas fel?
- Verset, prózát, műfordítást.
- Jó, de minek kell ezért Budapestre menni?
Alighogy beértem Csapra, első utam a legközelebbi kávézóba vezetett: elfelejtettem ugyanis vodkát venni, pedig e nélkül aligha lehet elindulni egy ilyen hosszú útra (persze rövidebbre sem igazán, de az most nem ide tartozik). Nos, betuszkoltam az üveg Nemiroffot hátizsákomba és nekiindultam az állomásnak. Alighogy beléptem az ajtón, egy öreg néni leszólított: nem kell-e fél áron jegy Záhonyig? Már hogyne kéne. Megvettem. Komposzirovaty, mondta oroszul. Tulajdonképpen nem tudtam mit jelent a szó, de rávágtam: háráso. Utána rájöttem: a jegyet kell hitelesíttetni. Ez is pénzbe került. Szóval, itt a "fél ár".
A vámházban az illetékes kifaggatott rendesen:
- Hová megy?
- Budapestre.
- Úti cél?
- Felolvasás.
- Mit olvas fel?
- Verset, prózát, műfordítást.
- Jó, de minek kell ezért Budapestre menni?
Beláthatjuk: volt humorérzéke a vámosnak (humorérzék nélkül nem is igen lehet vámos az ember). A Csap – Záhony vonaton egy szimpatikus orosz diáklánnyal szemben ültem le. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy Diánának hívják. Vagy tíz perce paroláztunk, amikor felvetette: nincs-e kedvem megnősülni? Hát, egyelőre nem gondoltam rá, mosolyodtam el. Aztán még ennyit mondott: lehet, hogy valamikor összefutunk. Erre megint csak azt mondtam: háráso.
Záhonyban leszálltam. Vettem jegyet a legközelebbi gyorsra, majd kényelembe helyeztem magam, és a butykosomból úgy két-három korty Nemiroffal enyhítettem az út okozta fáradalmakat.
Záhonyban leszálltam. Vettem jegyet a legközelebbi gyorsra, majd kényelembe helyeztem magam, és a butykosomból úgy két-három korty Nemiroffal enyhítettem az út okozta fáradalmakat.
Röpke öt óra múltán már a Nyugati pályaudvarban leledzettem. Öcsém kijött elém, elbuszoztunk a Márton Áron kollégiumba, lepakoltuk a fölösleget és elindultunk megkeresni a Szabad az Á-t. Szerencsére Márton sokkal járatosabb nálam a budapesti közlekedésben, így körülbelül negyven perc alatt meg is találtuk a rendezvény helyét. Épp időben érkeztem.
Tetszik nekem a Szabad az Á. Nyugodt, tágas, hangulatos, egyszóval minden megvan benne, ami jó alaphangulatot adhat a felolvasásokhoz. Magáról a rendezvény menetéről most nem beszélek, nyilván nemsokára megjelenik egy-két összefoglaló ezzel kapcsolatban. Legyen elég ennyi: nagyon hálás volt a közönség. Végig figyeltek, mosolyogtak, meghatódtak, és ami a legfontosabb: tapsoltak is. Nyerges Gábor Ádám (az est házigazdája, az Apokrif főszerkesztője) limerickjei után nekem adta át "a virtuális különdíjat". Külön kiemelte: egészen Eszenyből jöttem (biztosan utánanézett a google maps-en, hol is van az az Eszeny)...
Úgy gondoltam, blogom olvasóinak kedveskedem egy exkluzív videóval, hogy át tudják érezni kissé a hely hangulatát:
A felolvasás után visszamentem a kollégiumba, majd vodkapartyt csaptunk a haverokkal, hogy megünnepeljük: Budapesten vagyok. Kicsit talán többet is ittam a kelleténél, így hajnali ötkor morcosan, félig másnaposan indultam útnak. Szerencsére délre már itthon is voltam, minden különösebb fennakadás nélkül. Azt hiszem, tartalmas volt ez a kis kirándulás.
(A harmadik szöveg, amit felolvastam, az alábbi Ahmatova-fordításom volt:)
Anna Ahmatova: A végső búcsú (Fordította: Csordás László)
