Mivel már megjelent az Apokrif őszi száma, így blogomon is közzé teszem Mesemű vendégszöveggel c. novellámat, mely a népmesék hangulatát felidézve ötvözi a klasszikus történetmondást a posztmodern szövegszerűséggel. Előre szólok (bár nem igen szoktam befolyásolni az olvasót): egy mesében bármi megtörténhet, nem kell mindjárt az első paradoxonnál fennakadni...
Mesemű vendégszöveggel
1.
Hol volt, hol nem volt… (normális). Pontosabban a falu normálisnak hitte, csakhogy a helyi pap a halál okát egyfajta elmezavarként értelmezte, bár azt ő is tagadta, hogy egyszerűen csak megszállta volna az ördög… Sokkal többről van itt szó, s mivel a pap szava és gondolata szent, ilyen alapon újra kell értelmeznünk egész eddigi életét…
Rózsi néni nem igen vágyott soha semmire. Életerőt a megszokásból szerzett, mondhatni, boldogsággal töltötte el minden, ami körülvette. Szüleinek elvesztése után igaz, hogy érzett egy kis fájdalmat (legalábbis a szomszédasszony szerint). De általában, ha valamiféle változás köszöntött be életébe, azt közönnyel fogadta…
2.
Férjét két évvel az esküvő után vesztette el: egy este alkoholmámorban felakasztotta magát. Hamar megszokta a gondolatot, hogy lányát egyedül neveli fel. Soha nem gondolt férfira többet, minek is az, csak a baj van vele. Pedig nem volt csúnya özvegy, talán csak a tűz hiányzott belőle, ami a vele egykorú fiatalasszonyokban fel-fellángolt és sokszor vezetett családi összezördüléshez. Néha gyilkossághoz is.
Lánya, Eszter, korán érő alkat volt. Külalakját édesanyjától örökölte, de természetét már nem. Vad volt. Inkább vadász. Vagy, ahogy a népnyelv tökéletesen megfogalmazta: szerette a faszt. Persze meg is lett az eredménye: tizennégy évesen teherbe esett, s nem tudta, hogy ki az apa. A fél falut meg felesleges gyanúsítani, mert abból csak a bonyodalom van.
Rózsi néni megértő volt. Majd csak felneveljük valahogy! - mondogatta lányának. Ha már megvan a baj, nem tehetünk semmit… nem tehetünk semmit, gondolta magában, hiszen ő még nem hallott abortuszról, meg efféle divatos dolgokról.
Eszter nemsokára két egészséges leányikret hozott a világra, Emesét és Johannát. No de, ahogy az már lenni szokott egy tündéri anyával: nem bírta a gyermekneveléssel járó gondokat. Fél év alig telt el, megismerkedett valami gazdag, világi emberrel (a faluban azt beszélték, hogy ukrán maffiózó), és elszökött vele. A néphagyomány (pontosabban pletykás vénasszonyok) szerint biztosan Oroszban futtatják. Érdemes odafigyelni az ilyen történetekre, mert sosem lehet tudni, mennyi a valóságalapjuk…
Emese és Johanna Rózsi néninél maradt, aki most sem pörlekedett senkivel:
- Ha Istennek ez az akarata, ugyan mit lehet tenni?
3.
Johanna üzletasszony, Emese pedig közgazdász lett. Mindkét lány céltudatos, modern szinglivé vált, nem nagyon érdekelte őket a szerelem. Az Óperenciás tengeren is túl, Párizsban éltek.
Nem feledkeztek meg azonban nagymamájukról. Félévente egyszer legalább egy képeslapot küldtek neki. Rózsi néni pedig büszke volt unokáira, hogy ilyen sokra vitték az életben. A képeslapot hiún mutatta meg mindig szomszédasszonyának, Mariskának, hadd irigykedjen kicsit.
Egyik délután Rózsi néni csomagot kapott Párizsból, Johanna küldte. Szürke hétköznapjaiba ilyenkor fény szökött, hatalmas lelkesedéssel nyitotta ki a dobozt. Egy levél volt benne. Meg egy másik doboz. A levélben ez állt:
„Drága Nagyi!
Emesével sokszor gondolunk rád és úgy döntöttünk, meglepünk egy mobiltelefonnal. Így gyakrabban hallhatjuk a hangodat. A számla miatt nem kell aggódnod, azt mi majd elrendezzük. Vidd el a telefont Gábornak, ő megmutatja, hogyan is kell használni. Légy jó, nemsokára beszélünk, ölel unokád,
Johanna”
Rózsi néni nem igazán érdeklődött a technika iránt. Volt egy régi rádiója a szovjet időből, de az már tönkrement. Az igazat megvallva, nem is nagyon hiányzott neki (legalábbis, ismerve élete meséjét, erre a következtetésre juthatunk). Most mégis, mintha elfeledkezett volna mindenről. Nevetni akart, de könnyek gyűltek a szemébe. Az öröm könnyei.
Másnap estefelé elment Gáborhoz. A fiú igyekezett bemutatni a készülék használatának mikéntjeit, de ebből Rózsi néni csak azt jegyezte meg, hogyan kell felvenni a telefont, amikor hívják. Ő maga úgysem fog hívni senkit, unokáit meg a világért sem zavarná. Megköszönte a fiúnak a felvilágosítást és elindult hazafelé. Már sötétedett.
Otthon össze kellett szednie a lehullott diót. Majd visz belőle Gáborkának is, gondolta. Fogta a mobiltelefont és óvatosan, mintha egy tojás lett volna, ruhája zsebébe csúsztatta. Vitte magával, hátha felhívják az unokák és nem akarta megváratni őket.
Végül sikerült összeszedni a diót. Végül… Fogta a kosarat és a kis házba cipelte. Végül… Leült a díványra pihenni, talán sóhajtani is. Végül… Nyúlt a zsebéhez. Végül… Nincs meg a telefon! Biztosan drága volt, sápadt el hirtelen, és mintha bensejében valami megszakadt volna, mániákusan kezdte keresni a készüléket. Átnézte a kunyhót, az udvart, az egész kertet, de nem találta sehol…
Éjszaka forgolódott, sehogy sem tudott elaludni. Biztosan drága lehetett… ennyit bíztak rám, én meg ezt se’ tudtam megőrizni… Egész éjjel ezen rágódott.
4.
Másnap Mariska ment át, a szomszédasszony, hogy kölcsön kérjen egy kis pénzt. Majd a nyugdíjból megadja. Kiabált, de hiába. Nézte a házban. Nem talált ott senkit, csak a félig betakart ágyat. Fogta magát és lement a kertbe. Ott egyszeriben földbegyökerezett a lába. A diófáról, ruhaszárító kötéllel nyakában, lógott Rózsi néni. Addigra már kilehelte a lelkét…
Még ma is élne, ha…
Megjelent: Apokrif, 2010. ősz
