A költészet nem társalgó-terem, / Hová fecsegni jár a cifra
nép, / A társaság szemenszedett paréja; / Több a költészet! olyan
épület, / Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, / Mindenkinek, ki
imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt
mezítláb is szabad. (Petőfi Sándor: A költészet) 1999. november 18-án az
UNESCO közgyűlése március 21-ét a költészet világnapjává nyilvánította.
Hogyan tartjuk a pennát Kárpátalján? – kérdezte a KISZó Csordás
Lászlót, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság elnökét, szerkesztőt,
kritikust, főiskolai oktatót.
– Gyakorta felmerül: kárpátaljai magyar irodalom vagy magyar irodalom Kárpátalján. Meglátása szerint ez eldöntendő kérdés?
– Úgy látom, a két forma között leginkább szemléletbeli különbségek
vannak. Fontos írók, költők, irodalmárok érvelnek meggyőzően a második
változat mellett, hangsúlyozva az összmagyar irodalomhoz való tartozást.
Azt mondják, ami Kárpátalján magyar nyelven születik és értékes, az
egyértelműen a magyar irodalom részévé válik. Anélkül, hogy bármilyen
módon megkérdőjelezném ezt, én mégis inkább a kárpátaljai magyar
irodalom fogalmát használom, különben nagyon egyszerű okból. Ha
kísérletet teszünk a regionális kánon körvonalazására, egyáltalán, a
kárpátaljaiság megfogalmazására és hangsúlyozására (ami természetesen
nem csupán egy bizonyos helyet jelöl a térképen, hanem a
magyarországitól és más kisebbségi régiókétól eltérő életszemléletet,
gondolkodásmódot, hagyományfelfogást és egyszerre többnyelvű
kultúrközösséget is), úgy a kárpátaljai magyar irodalom fogalma még
mindig alkalmasabbnak tűnik a jelenség leírására.
– A definíció tisztázása után valami lényegesebb: milyen a kárpátaljai magyar líra?
– Az egyszerűnek tűnő kérdések mögött elég gyakran bújnak meg nehezen
körvonalazható problémák, dilemmák, ezért ezekre nem könnyű egyértelmű
választ adni. Ahogy ebben az esetben is ez a helyzet. Ha mondjuk más
regionális magyar irodalommal, az erdélyivel, a felvidékivel vagy a
vajdaságival hasonlítanánk össze, nyilvánvalóan aránytalanságokat,
komoly eltéréseket találnánk a kárpátaljai magyar líra
teljesítőképességét tekintve. De ha saját hagyományát a mostoha
történelmi helyzeteket is figyelembe véve szemléljük, azért
megtapasztalhatjuk az előrelépést, a lassú átrendeződést. Néhány költői
életmű tekintetében, mint amilyen például a Vári Fábián Lászlóé, a
kiteljesedést is. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a
fiatalabb nemzedék tagjai izgalmasan kísérleteznek különféle lírai
megszólalásmódokkal: Marcsák Gergely a hagyomány folytonosságát erősíti a
történelmi létszemlélet és a kötött forma eszményének vállalásával,
Nagy Tamás pedig a hétköznapi tapasztalatokat menti át verseibe egy
egyre inkább letisztuló költői nyelven. Ezek a jelek okot adhatnak a
bizakodásra.
– Örök, vissza-visszatérő kérdés: milyen szerepet tölt be a szép
szó? A költőknek küldetésük van. Ön szerint ennek a megállapításnak ma
van létjogosultsága? József Attilát megidézve: „szükséges, hogy vers
irassék”?
– Az irodalom pozíciója a rendszerváltás után nálunk is radikálisan
megváltozott: egy-egy író-olvasó találkozóra vagy felolvasásra csak
nagyon kevesek jönnek el önszántukból, őszinte érdeklődésből.
Tapasztalataim szerint versesköteteket is csupán néhányan vásárolnak.
Megdöbbentően kevés ma a szenvedélyes, értő olvasó, és ezzel arányosan
kevesek figyelnek a kortárs irodalom folyamataira. A változások miatt én
nem is szívesen beszélnék küldetésről. Különféle költői szerepek vannak
ma is, példának okáért az ironikusan játékos próteuszitól a társadalmi
érzékenységet és a közösségi gondokat előtérbe helyezőn át egészen a
vallomásosig. Úgy gondolom, a költő tehetségéhez és alkatához mérten ölt
magára valamilyen szerepet. Ha jól választ, képes úgy megszólalni a
versben, hogy hiteles maradjon az olvasó számára. Különben elég gyakran
idézem ezzel kapcsolatban a kiváló kolozsvári író, Szilágyi István
gondolatát: „A művészetnek, ha valóságos élményt jelent, van megtartó
ereje”. Röviden tehát csak annyit mondhatok a kérdésre válaszolva:
szükséges ma is, persze, hogy „vers irassék”. De jóval több olvasóra is
szükség lenne, hogy a megírt műalkotás hatni tudjon, és hogy a művekkel
való találkozás valóságos élményt jelenthessen.
Forrás: KISZó
