2014. november 20., csütörtök

Mindig kell valaki (Papp-Für János: nehogy egyedül)

Papp-Für János negyedik verseskönyve nem annyira a kísérletezés, mint inkább a letisztulás felé vezető út, illetve a felesleget önmagáról lefejtő nyelv keresésének egyik állomása. Nem a legvégső ugyan, hiszen a cél még távolinak tűnik fel előttünk, de hogy fontos állomás, az biztosan elmondható a nehogy egyedülről.

A négy nagyobb ciklusra tagolt kötet versei szinte mindig egy-egy behatárolható létkérdésből indulnak ki: a gyermeki léthelyzetnek (minden árnyék a szekrényekbe zárva), a hittel való szembesülésnek (Uram! az árvaságot), a saját pozíció újradefiniálásának (harangozás utáni csönd vagy), valamint a másik megtartásának (nehogy egyedül) a tematikája osztja ciklusokra a verseket.

A gyermeki léthelyzet úgy tárul fel előttünk a kötet első verseiben, hogy a lírai én nézőpontot vált, és gyermeki szemszögből csodálkozik rá a világra: „gyermek voltam egy ablakkeretnyi / világban” (fej, szív, jobb és bal váll). Így kel életre egy sajátos magánmitológia, amely a naiv létérzékelés és a gondosan kiválasztott fogalmi rendszer termékeny feszültségében tartja Papp-Für versnyelvét. A gyermeki tudat a hiányzó családi harmóniát igyekszik megteremteni maga körül azzal, hogy természetfeletti jelentéssel ruházza fel a legegyszerűbb hétköznapi eseményeket is. Így lesz például a hazafelé tántorgó alkoholista apából egyszerre angyal: „s mire az ajtóhoz érek, / az utcasarkon apám egy elfordult angyal, / akit mindig szemből süt a Nap, és én csak / a hátát látom” (csak a hátát látom). A gyakori veszekedések, a háttérben mindig ott sejthető családi erőszak, az éhezések emléke és a lecsupaszított, deszakralizált ünnepnapok mögül soha nem tűnik elő az apai arc: „állandóan csak a hátadat / láttam, az arcodról szinte semmit nem / tudok” (hátraarc). Az emlékképek összefolynak a fikciókkal, és míg az apáról főleg csak rutintevékenységek (a bicikli tolása részegen, a tévé előtti sörözés) és rossz emlékek jutnak eszébe a lírai énnek, addig ellentételezésként jelenik meg a gondoskodó anya képe. Az apa az elmenés, a hiány, a cserbenhagyás képzetét hagyta örökül, míg az anya a befogadás örök mintájává válik: „úgy emlékszem apámra, mint aki / mindig csak indult, de soha nem / érkezett meg. anyám arca olyan / volt, mint egy ajtónyitás” (ugyanaz).

A rossz emlékek miatt a második ciklusban az Istenhez való odafordulás, a hit próbatétele és a felejtés vágya következik, hiszen van, ami feldolgozhatatlan marad a családi örökségből. Ezért imádkozik ez az én Istenhez: a hallgatás, illetve a vakság képessége és ezzel együtt a felejtés múltbeli sebeket enyhítő ereje miatt. A korán árvaságra jutott ember kezdetben elviselhetetlennek tűnő terhe a folyamatos párbeszéddel, a saját és a másik megszólításával, Isten és Jézus válaszaira várva elmozdul a megbocsátás felé: „a megbocsátásban nincsenek véletlenek” (oda-vissza). Ez a fajta hit azonban nem az öncélúságról szól, instrumentális szerepet kap: ettől reméli a fiatal felnőtt a gyermek számára lehetetlennek bizonyuló harmóniát.

Az árvaság elbizonytalanító hatása azonban akkor változik, amikor a lírai én találkozik a másikkal – és ez a találkozás emelkedik a következő ciklus egyik tétjévé. Az eseményt követően ugyanis szüksége van a szubjektumnak az eddig elfoglalt saját pozíció újradefiniálására, hogy az eleinte csak halványan, mindig a ködön át éppen csak áttetszőn jelenlévő másiknak is helyet találjon végre maga mellett: „elférünk ott ketten is, ahol eddig egyedül / sem. valaki más is használja a dolgaimat. / de van, amiből nekem is csak egy van. oszd meg / úgy, hogy ne lássam az arcodon” (kopogtatással vagy anélkül). Azt a harmóniát és nyugalmat, ami eddig a keresés célja volt, most a másik közelsége biztosítja: „színültig öntöd / a szobát valami megmagyarázhatatlan, / homályos nyugalommal” (így).

A kötetzáró utolsó ciklus azt az állapotot helyezi előtérbe, amelyben a közelség ismét távolsággá, az ismerős pedig egyre inkább idegenné válik. Mert hiábavalónak bizonyul a pad felkeresése, ahol egymásra találtak egykor a szerelmesek – „rostokló / vonat a pad, ahol ülsz, észrevétlen száguldasz / belőlem egy ismeretlen állomás felé” (váltó) –, a másik megtartása így lehetetlen feladattá válik. Még akkor is, ha valahol kölcsönösen vágynak egymásra, és nem zárult le végleg a kapcsolat. Az elbocsátás sosem könnyű és nem is mindig tud véglegesen beépülni ebbe a léthelyzetbe: „mielőtt még odaérnék, / ott állsz az ajtónyitásban, / pedig azt mondtad, nem vársz, / én pedig azt, hogy nem megyek” (határérték). A kötet végére a hiányos szerkezetű mondatok és a „fosztóképzős” élet tapasztalatai szinte a dadogás vagy a majdnem némaság felé viszik el a nyelvet: „a távolság már túl. / szerintem sem lenne. / de mind a ketten akarjuk. / úgyhogy tovább ne. / mert a végén nehogy. / nehogy egyedül. / se te, se én” (fosztóképzők).

Papp-Für János versnyelve enyhén emelkedett, a hasonlatok és a metaforák gyakori használata teszi azzá. Ez a megszólalásmód a szabadversek sorátlépésein edződött, és legtöbbször hitelesnek is hat a kötetben. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy elbírja a véletlenszerűnek tűnő, nem motivált ragrímeket (pl. „az utcánk- / ban csak kevés lámpa égett, és féltem. / de a sarokról mindig visszanéztem, / hogy elindultál-e értem” – hátraarc). Mint ahogyan a szonettforma (szonett nekünk) is megmarad a kipróbálás, a kísérlet szintjén, mivel a forma konvenciójával szemben támasztott elvárásainkat nem képes elmozdítani valamilyen új irányba (arról nem is beszélve, hogy a már töltelékszónak – mert valódi funkciót nem tölt be a szonettben – háromszori használata is megengedhetetlenül soknak tűnik). A regiszterkeverés sem mindig bizonyul működőképesnek: a kötetben itt-ott feltűnő obszcenitás nem épül be kellően ebbe a versnyelvbe, mesterkéltnek, túlzottan művinek hat.

Azonban az olvasót a hibákon túllépve bőven kárpótolja a nehogy egyedül kiterjedt, finom szövésű, ciklusokon átívelő motívumhálója, amely egy sajátos versvilág felépítésének az ígéretét hordozza magában. Többek között ezért is érdemes várnunk a következő kötetet.

Papp-Für János: nehogy egyedül, Magyar Napló, Budapest, 2013.

Nincsenek megjegyzések: