Megint azon kapom magam, hogy hol kinyújtott, hol összekulcsolt lábakkal ülök a padlón, és jegyzetekkel, Tőzsér Árpád frissen beszerzett (de egyáltalán nem friss A nem létező tárgy tanulmányozása c.) könyvével oldalamon igyekszem elmerülni készülő recenzióm szerkezeti problémáiban. Előttem, az íróasztalon lévő laptopon egy konferencia-sorozat vár betöltve, nemrég pedig a Litera TV archívumában böngésztem, remélve: hátha elcsípek valamiféle elgondolkodtató ötletet, ami továbblendíthet írásom befejezetlen, elakadt sorain. Még az értelmező szótárt is készülök levenni a polcról, de egyelőre csak ülök a padlón és elmélkedem.
* * *
Már jó rég nem jártam egykori anyaintézményem, az Ungvári Nemzeti Egyetem környékén, de mivel An nővérének idén volt a diplomaosztója, engem is meghívtak. Emlékszem, az én évfolyamomnak annak idején egy meleg és borzasztóan szűk osztályterem jutott, ahonnan minél gyorsabban szerettem volna menekülni. Egy ilyen fontos és talán túlzás nélkül mondható: életre szóló eseményt sikerült eltolni a fejetlenséggel, a megszervezetlenséggel, a kapkodással. Ezúttal viszont szépen kidolgozták az ünnepség menetét, még néhány ütős poén is belefért a köszöntőkbe, ami a nem egyszer unalmas, bombasztikus, az élet nagy kérdéseiről semmitmondóan, fellengzősen felhangzó közhelyek között üdítően hatott.
Az Együttben folyamatosan publikálók közül Marcsák Gergely és Kovács Eleonóra is idén lett frissdiplomás. Gergőt elkaptam útközben, hogy gratuláljak neki, Nórát sajnos nem láttam.
Ami viszont felettébb furcsa volt számomra, hogy egykori tanáraim közül szinte senki - az egyedüli kivétel Györke Magdolna - nem ismert fel/meg. Ilyen könnyen felejt az ember? Ennyire nem hagytam nyomot bennük, hogy még csak nem is ismernek rám?
* * *
Megígértem, hogy még ma befejezem a recenziót. Itt vannak körülöttem töredékekben észrevételeim, bíráló megjegyzéseim, már csak egy mindent átfogó nézőpontra lenne szükségem. Ezen töröm egy jó ideje a fejem. Jobb lesz, ha kimegyek egy kicsit a friss levegőre...