A haikut, ezt a japánok által felfedezett és tökélyre vitt, általában a pillanatnyi lelkiállapotot tükröző önkifejezési formát az impresszionisták importálták Nyugatra. Viszont ez a hagyományosan háromsoros, tizenhét morás/szótagos, rendkívül tömör versforma máig megosztja a nyugati kultúrkörben szocializálódott olvasókat. Vannak, akik kifejezetten élvezik a tömör szerkezetet, az utalásokat, a pillanatnyiságban rejlő végtelenség érzékeltetését; egyesek főként azt, hogy egzotikus kifejezéseket (ikebana, szaké, bonszai, szamuráj stb.) olvashatnak egy-egy ilyen versben; megint mások – elutasítván az egészet – bántóan üresnek, divatos felszíneskedésnek gondolják a haiku ilyen mértékű nyugati elterjedését, felvirágzását a 20-21. században (véleményem szerint nem minden alap nélkül). Éppen ezért nevezhető hiánypótlónak egy ilyen antológia összeállítása, ugyanis ebben a mérhetetlenül nagy (és változó minőségű) termelésben szükség van valamilyen szűrőre, hogy ne menjen el végleg a kedvünk a haikutól.
Az Ezer magyar haiku kétszáznyolcvankét magyar költő verseit tartalmazza, huszonöt témakörbe rendezve. A témakörök poétikai és tematikai megfontolások alapján különülnek el egymástól. Különleges az első, az ún. haikuszerű költemények csoportja. Itt Kosztolányi Dezső, József Attila, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és több klasszikus költőnk olyan verseivel találkozhatunk, amik eredetileg nem haikunak készültek, mégis mutatnak hasonlóságot ezzel a műfajjal. Ilyen Radnóti Miklós kétsorosa is, amely a magyar szerelmi líra legjobbjai közül való: „Fázol? Olyan vagy, mint / hóval teli bokron az árva madárfütty”.
De most nézzük a formailag kötöttebb, szigorúbb, a klasszikus japán haikuval inkább rokonítható magyar törekvéseket. Vihar Judit már az előszóban leszögezi: „a haiku, rohanó korunk kedvelt költői műfaja immár a magyar líra szerves részévé vált”. Ez a határozott kijelentés mindjárt felvet egy kérdést, mégpedig azt, hogy milyen sajátosságok engednek következtetni arra, hogy létezik egyáltalán magyar haiku?
Az antológia ciklusait olvasva nyilvánvalóvá válik: kialakultak olyan sajátos jegyek, amelyek a meghonosodásra engednek következtetni. Ilyen például a címadás hagyománya vagy a rím, hiszen a japán haiku cím nélküli és rímtelen. Az epigrammát idéző bölcseleti jelleg szintén ilyen sajátosság. A témák is a bőségről tesznek tanúbizonyságot: akadnak olyanok, amik az évszakok rendjét vagy a napszakokat jelenítik meg, ahogy a szerelem és a barátság is kifejeződik néhányban, továbbá találhatunk példákat a hazaszeretet, a betegség, az alkoholizmus vagy a mélyszegénység érzékeltetésére – valamint a humoros változatból sincs hiány.
Ebből a tematikai sokféleségből elsősorban a kelet-európai életérzést közvetítő haikukat gondolom leginkább hitelesnek. Ilyenek például (a kétnyelvű) Dalos Rimma versei, amik váratlan és erős képiséggel, ironikus, visszafogott versbeszéddel döbbentenek meg, majd pedig egyből továbbgondolásra is késztetnek:
Egy szív
Egy szív volt
(mondjuk így),
rátenyereltél,
és azt mondtad: pardon.
Én nélküled
Én nélküled: én vagyok.
Mint az a nő a zuhanyban,
a levágott mellű.
(Petri György fordításai)
Kányádi Sándor körömverseiben egy diktatórikus rendszer történelmi léttapasztalata, a bezártság-érzet, a folyamatos félelemben élő ember önreflexiója hat elemi erővel:
Két körömre
Őszi éjszaka
rabszállítóként
csukódik ránk a sötét
őszi éjszaka
üzemelteti
az újratermelődő
szívós félelem
Fodor Ákos egysorosa a modern nagyvárosi bevásárlóközpontok hangulatát közvetíti végletekig tömör megfogalmazásban:
Plázaélmény
vágyfagyasztó bőség
A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy valamire való haiku nem ér véget három sorban és tizenhét szótagban, hiszen egy külön világ nyílik meg előttünk, a kimondott szavak mögött mindig ott van a kimondhatatlan megsejtése is. Én úgy érzem, kevés az igazán jól sikerült magyar haiku (persze a haikuszerű költeményeket leszámítva), szám szerint biztos, hogy közel sincs az ezerhez. A recenzió elején mégis hiánypótlónak neveztem ezt az antológiát, mert megszűri a mára már szinte áttekinthetetlen mennyiségű anyagot. A szigorúbb értékelés lehetőségét viszont átengedi az olvasónak, hogy saját ízlése, belátása szerint válassza ki magának azt a néhány haikut, amely a divattól függetlenül tényleg képes hatni rá.
Ezer magyar haiku. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta: Vihar Judit. Budapest, Napkút Kiadó, 2010.
Megjelent: Újnautilus, 2011. október 16.
