2011. március 10., csütörtök

"Sosem úgy ülök le, hogy most verset fogok írni" (Varga Márta interjúja a Kulcslyukban)

A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, so­kak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és meg­becsült emberek gyakran fejtik ki szakmai ál­láspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus mé­di­á­ban. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont ma­gánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp fag­gatjuk őket…

Rovatunk mai vendége Csordás László, az Együtt című irodalmi folyóirat olvasószerkesztője.

– Nemrég megkapta az Együtt nívódíját. Ez sikerélményt, elégtételt jelent önnek, vagy a „csak azért is megmutatom” fiatalos dacosság diadala?

– Nagy meglepetés volt számomra ez a díj, hiszen a munkatársak az utolsó pillanatig titkolták előttem. A lelkemre kötötték, hogy legyek ott a díjátadó ünnepségen, és végül Vári Fábián László laudációjából derült ki bizonyosan, hogy én vagyok az idei kitüntetett. Mindenképp elismerést jelent.

– Az egyik önnel készült korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy már tizenévesen eldöntötte: irodalmár lesz. Hogy jut ilyen eszébe egy tinédzsernek?

– Hamar ráébredtem, hogy nem az én világom a giccskultúra. Egy idő után nem érdekelt az, amiről mindenki beszélt a környezetemben, például: a szappanoperák, a kibeszélő- és valóságshow-k. Ekkor kezdtem az irodalom felé fordulni, egyre inkább megszerettem, és azóta is részese vagyok.

– Nem csak a lányoknak szeretett volna imponálni a versírással?

– A mai lányok már nem igazán vannak oda a költészetért, jó ideig nem is mutattam meg senkinek a műveimet. 12-13 éves korom környékén pedig egyszerűen abbahagytam a versírást. Úgy láttam akkor, hogy még fejlődnöm kell, csak később állhatok a nyilvánosság elé az írásaimmal. Sokat olvastam, tanultam. Majd felvettem a kapcsolatot Bakos Kiss Károly költővel, aki biztatott, hogy írjak, és juttassam el hozzá a verseimet. 2009 végén jött el irodalmi debütálásomnak az ideje, akkor jelentek meg ugyanis először nyomtatásban a verseim az Együtt című folyóiratban.

– A szülők nem szorgalmazták, hogy valamilyen „normális” szakma után kellene néznie?

– Eléggé szabadelvű nevelést kaptam. Úgy vélték, nyugodtan foglalkozhatok azzal, amivel akarok, majd csak lesz belőlem valaki. Most sem szólnak bele semmibe. A legtöbb munkámat azért elolvassák. De azt is tudom, hogy nem mindegyik nyeri el a tetszésüket.

– A verseiből, a kritikáiból az tűnik ki, hogy ami a szívén, az a száján, s igencsak másként látja a világot, mint a korosztályához tartozók. Nem tartják különcnek?

– Erre azt mondanám, hogy a mai világban egy teljesen normális ember nem adja írásra a fejét. Lehet, hogy valaki különcnek tart, ám a legtöbben elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. A szókimondásomból azonban néha valóban adódnak gondjaim.

– Kritikákat, tanulmányokat ír, melyekben az idősebb kollégák műveit veszi górcső alá. Ők hogyan viszonyulnak az ifjú titán megjegyzéseihez?

– Volt, aki kissé rossznéven vette, ám a többségük elfogadja, ha más véleményen vagyok, mint a szerző. Sőt akadnak olyanok is, akik megköszönik az erős, de őszinte bírálatot.

– Miként fogadja, ha az ön műveit éri kritika?

– Őszintén megvallva, jobban örülök neki, mint a dicséretnek. Az olyan kritika, amelynek van alapja, nem bánt, amelynek nincs, azzal meg nem érdemes foglalkozni.

– Netnaplót ír, melyben beszámol a mindennapjairól. Ezek szerint nyitott ember?

– Annak tartom magam. Sokan elolvassák a bejegyzéseimet. A visszajelzések szerint érdekesnek tartják ezt a műfajt.

– A kritika hangvétele függ a hangulatától?

– Nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az hoz ki a sodromból, ha egy összecsapott, rossz munkát kell olvasnom. Ilyenkor is igyekszem diplomatikusan fogalmazni, de ez nem mindig sikerül.

– A versek rosszkedvből, jó hangulatban vagy valami elgondolkodtató helyzetben születnek?

– Véletlenül. Sosem úgy ülök le, hogy most verset fogok írni. Bizonyos ideig érlelődik bennem egy gondolat, egy érzés.

– Az irodalmi pálya sok buktatót tartogat, ami nem egy költőt, írót bizony igencsak megviselt már. Elég kitartó, hogy megbirkózzon majd az akadályokkal, eleget tegyen az elvárásoknak?

– Alapvetően optimista alkat vagyok, s azt hiszem, ezzel nem lesz gond. Még a jövő titka, hogyan lesz tovább, de eddig is adódtak nehézségek, és leküzdöttem őket valahogy. Remélem ez a későbbiekben is menni fog.

– Nem távolodott el egy kicsit saját korosztályától?

– Nem hiszem. Amikor időm engedi, eljárok a baráti társaságomba. Igyekszem különválasztani a „szakmát” a magánélettől. Tudom, mikor lehet az irodalomról beszélni, és azt is, hol nem érdemes előhozni a témát.

– Szeret a társaság középpontjában lenni?

– Nem, inkább csendes megfigyelő vagyok. Gyakran mondják, hogy nehéz belőlem bármit is kihúzni.

– Akkor önt zavarba ejteni sem könnyű?

– Így van. Határozott vagyok, nem könnyen esem kétségbe.

– Barátnő? Ideál?

– Jelenleg nincs. Nem hiszek az ideálokban. Szeretem a váratlan dolgokat.

– Mi a kedvenc időtöltése?

– Elsősorban az olvasás, inter­netezés. Utánuk jön minden más.

– Mit szeretne elérni az irodalmi pályán?

– Ezen még nem gondolkodtam. Belecsöppentem egy most felpezsdülni látszó irodalmi életbe, és ezt élvezem. A legközelebbi célom a PhD fokozat megszerzése, erre készülök, ez most a legfontosabb számomra.

Varga Márta
 
Forrás: Kárpáti Igaz Szó (online megjelenés: 2011. március 9., szerda).

Nincsenek megjegyzések: