Könyvszerkesztések (2016)

Az Együtt és a kvit.hu mellett rendszeresen szerkesztek könyveket is. Ha jól számolom, legalább öt éve dolgozom az ungvári székhelyű Intermix Kiadónál. A tavalyi évben két kötet szerkesztését vállaltam el itt. Az egyik

Finta Éva: Hazamegyek (A kárpátaljai Sáfáry László)

című monográfiája volt (már elérhető a MEK archívumában). A szerzővel készítettem egy nagyobb lélegzetű interjút is a monográfia megjelenése kapcsán (ide kattintva olvasható el), amelyben igyekeztünk körbejárni a kulturális emlékezetből kissé talán kikopott, tragikus sorsú költő életművének mai értelmezési lehetőségeit.

A másik

Zubánics László: Vitézi végek dicsérete (A nemesség szerepe a XVI–XVIII. századi Északkelet-Magyarország társadalmi fejlődésében),

amely tulajdonképpen a szerző nemrég megvédett ukrán nyelvű doktori disszertációjának könyvvé átdolgozott, magyar nyelvű változata (a MEK-en ez is elérhető). Terveim szerint erről szintén készül majd beszélgetés az Együttbe.

2016 nyarától dolgozom a budapesti Napkút Kiadóban. Itt négy kötet szerkesztését bízták rám a tavalyi év folyamán.

Szajbély Anna: Nem kérek tőletek készített koporsót...

A fiatal írónőnek ez az első kötete. A kiadó honlapján a következő részlettel ajánlják:

"A város kihalt volt. Elek végigsírta a Boráros tértől az Üllői útig terjedő részt. Mindenütt lebombázott házak, halottak az utcán szerteszét. Romok. Romok. Szürkeség. A Duna-parton 68 kupac volt. Emberkupac. Mint a palacsinták egymáson. Kicsi piramisok. Alul 6, aztán 5, aztán 4… és így tovább. 68 kupac, Elek számolta. Körbevették a kupacokat az emberek, nézegették az arcokat. Egy fiú kihúzott az egyik kupacból egy fiatal lányt, és csak ült vele a földön, rázogatta, simogatta. Keservesen sírt. Elek is sírt. Elek felmérte, mit jelentett Budapest második felszabadítása." Szajbély Anna

Hidasi Judit: 50 japán egyperces

A kiadó az előszóból vett részlettel ajánlja:

"A groteszk mint kisepikai műfaj az, amely a leginkább képes visszaadni azokat az érzéseket és hangulatokat, amiket a tapasztalatlan vagy gyanútlan idegen megél Japánban. A nemes és fennkölt elemek bizarr módon ötvöződnek a mulatságos, nevetséges vagy akár váratlan fordulatokkal, így hatásuk egyszerre komikus és megütközést kiváltó.

A kötet egy rövid válogatást nyújt azokból az „egypercesek”-ből, amelyeken keresztül a groteszkben megnyilvánuló humor révén próbálom közelebb hozni a japán mindennapok, a japán életforma, a japán gondolkodás, a japán kommunikáció és a japán emberi kapcsolatok értelmezését, végső soron megértését." Hidasi Judit

 Szentirmai Mária: Veszteség

Az igazán izgalmas írásokat tartalmazó novellagyűjteményről a következő részlet beszél:

„Pára ereszkedett az útra s az erdőre, és ettől sejtelmes várakozásba merevedtek a fák. Leveleik nedvességtől átázva, elgyengülve hallgatóztak, s minden erejükkel a halvány fény felé nyújtóztak, hogy minél előbb megszáradhassanak. Lubickoltak a délelőtti csendben önmagukba zártan, de már érezték valami ismeretlen, egyelőre zajtalan közeledését, és valóban, a keskeny úton már láthatóvá vált egy meghatározhatatlan, lassú imbolygás.” Szentirmai Mária

 Végül - bár nincs külön kiemelve a nevem - bábáskodtam

Stanczik-Starecz Ervin Varázsvágta, Levelek az Újvilágból

című "tudományos regényének" könyvvé válása körül. A közös munka során egy számomra eleddig teljesen ismeretlen világba nyerhettem bepillantást, amelyről egyébként így ír a szerző:

"Dél-Amerika fájdalmas, töredezett történelméből és jelenéből emelek ki három nagy fontosságú területet: az antik Perut, Araukániát és a Tűzföldet. Araukánia és a Tűzföld históriája, kultúrája alig-alig ismert a magyar olvasóközönség előtt. Az inkák hazájáról már nagyon sokan írtak, de az ősi Peru mind a mai napig rejteget megfejtetlen titkokat tudósoknak és laikusoknak egyaránt. Főként ezekről írok. A kettős amerikai kontinens déli felének lakói féltve őrzik ősi hagyományaikat. Gondolkodásmódjuk meglepetéssel hat ma is az európai emberre. Még a konkvisztádorok leszármazottainak sem sikerült az őslakók világfelfogását és a létezésről vallott elképzeléseit pontosan feltárni és tisztázni." Stanczik-Starecz Ervin

Előadás a gulág-konferencián

2016. november 18-án, pénteken én is felszólalok Makkosjánosiban, A Kárpát-medencéből elhurcolt magyar és német foglyok nyomában elnevezésű konferencián. Előadásomban ezúttal Mandrik Erzsébet A pokol bugyraiban és Mészáros Sándorné Elrabolt éveim a GULAGON című emlékiratai alapján elemzem a sajátos női nézőpontból közvetített tapasztalatokat. Az esemény Facebook-oldala ide kattintva érhető el.

Kapcsolódó bejegyzéseim:

netnapló - trauma és trauma

Emlékírás és regényszerűség. Mandrik Erzsébet szövegeinek olvasásmódja
A malenykij robot és hatásának megjelenítése Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregényében

Továbbá ide tartozik még vázlatos áttekintésem is:

A malenykij robot jelenléte a kárpátaljai magyar irodalomban, Együtt, 2016/3.

Beszélgetés Balázs Imre Józseffel

A SzIF Online-on már olvasható beszélgetésem Balázs Imre Józseffel, melyben kitérünk az erdélyiségre, a regionalitásra, a nyugati kánonra (és sok egyébre is). A szöveg IDE kattintva érhető el.

Finta Éva könyve

Már a MEK archívumában is elérhetővé vált Finta Éva Sáfáry Lászlóról írt monográfiája, melynek címe: Hazamegyek. Fontos lépés ez a könyv a kárpátaljai magyar kultúra múltjának feltárása, valamint az önismeret elmélyítése felé. A szerkesztés során sokat tanultam belőle.

Nemsokára napvilágot lát egy hosszabb beszélgetésem a szerzővel a könyvről, Sáfáry költészetéről, az életmű hozzáférésének nehézségeiről és sok egyébről. De addig is ott a könyv. Lehet olvasni.

konferencia - A kortárs irodalomértelmezés perspektívái

2016. szeptember 21-én előadást tartok A kortárs irodalomértelmezés perspektívái elnevezésű konferencián Budapesten, a Pesti Vigadóban (a magyarnaplo.hu-n már olvasható Mórocz Gábor ajánlása).

Témám a regény és a kárpátaljai magyar irodalom viszonya a rendszerváltás utáni időszakban. Kedvcsinálónak egy rövid részlet előadásom bevezetőjéből:

Sokan  tették  már  fel  a  kérdést:  van-e  egyáltalán  kárpátaljai magyar  irodalom?  Egyre  inkább  beigazolódik  azonban,  hogy  az ilyen  típusú  kérdésfelvetés  önmagában  terméketlen,  hiszen megnyugtató  választ  aligha  találhatunk  e  lételméleti  problémára. Úgy  tűnik,  a  vita  jobbára  az  „egységes”  versus  „darabokra  szaggatott” magyar irodalom metaforikus létképzeteinek igazolása körül éled  újjá,  hol  az  egyik,  hol  a  másik  álláspont  képviselőinek kezdeményezésével. De talán több eredménnyel járhat, ha ezúttal a kérdés mögé kerülve fogalmazódik meg a dilemma: fenntartható-e olyan,  bizonyos  kanonizált  irodalmi  műalkotásokat  és  olvasatokat magába  foglaló  irodalomtörténeti  elbeszélés,  amely  a  XXI.  században  létrehozza,  és  ezzel  egyben  újraírja  a  kárpátaljai  magyar irodalom fogalmát?

netnapló - Megérkezni valahová

Idegesen indulok az Európa–Magyar Ház elé, le az utcára. Lassan fél három, és még mindig nem ért ide Nyíregyházáról Vincze Feri. Ahogy a türelem fogy, a gondolatok elkezdenek egymásra torlódni. Átlépte-e már a határt? Megtalálja-e az épületet, ahol beszélgetni fogunk? Mihez kezdek, ha valami miatt mégsem ér ide? Végigfut agyamon a rendezvény terve az ötlettől a megvalósulásig. A kárpátaljai magyar kultúra rendkívüli zártsága, a FISZ-hez címzett kérés, a közös munka ígérete, az első nehézségek. Hogy az egyik meghívott érvényes útlevél híján mégsem tud jönni. Hogy az utazás még így is bizonytalan. Hogy Feri épp az előbb telefonált, mert nem talált feketéző taxist, aki áthozná őt a határon a szokásos kétezerért. Hogy tanácstalanul indultam el Beregszász főtere felé a piacról, hiszen mennem kellett valahová, mert kétségbe estem: ezt a problémát már nem fogom tudni megoldani. Az egyre gyorsuló lépések közben, amiket a kapu irányába teszek, úgy érzem, a belső idő szétfeszíti a külső merevnek tűnő kereteit, és ami az órát figyelve mindössze két percnek tűnne máskor, az most két óra, két nap, vagy akár maga az örökkévalóság is lehet. De amikor az utcára érek, már látom, hogy Feri mosolyogva tart felém. Úgy tűnik, végre megérkezett.

A beszélgetés zökkenőmentesen indul. Feri rutinos előadó, pontosan tudja, hogyan kell megszólalni ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Az önazonosságtól hamar eljutunk a pályakezdés kérdésein át a regionalitásig. Nézem az arcokat, a szemeket, miközben ezeket a témákat feszegetjük. Van, aki szinte áhítattal figyel, jegyzetel. Olyan is akad, aki elgondolkodik. Mert jó odafigyelni mindarra, amit mond. Megérteni, továbbgondolni, beépíteni. Hogy ne csak sértődés legyen mindig, a látszólagos tehetetlenség miatt kiújuló harag, hanem közös gondolkodás, mert Kárpátaljának is nyitnia kell az eltérő gondolkodásmódok felé, ha azt akarja, hogy (fel)figyeljenek rá. Hogy a szerzőnek a szöveghez, a szerkesztőhöz és a kritikushoz való viszonyát másképp is el lehet képzelni, mint ahogyan azt nálunk szokás. Tudom persze, ez a beszélgetés nem lesz elég a változáshoz. De ha segít kilépni a megszokottból, hacsak rövid időre is, már nem történt meg hiába.

A két szépirodalmi kötet után térünk át arra a gondolatra, ami engem egy ideje talán a legjobban foglalkoztat. Feri szerint az a biztos, ha az ember folyamatos mozgásban van. Miközben példákkal tárja fel, magyarázza el, mit is takar ez a kijelentés, egy SMS-t kapok. Feri szövege mindössze ennyi: „Most vagyunk a határon, nincs nagy sor.” Felolvasom. Nevetek, ő is nevet, majd sorra mindenki, utánunk. Néhány másodpercre mintha egy nagy, katartikus kacagássá változna át a kerekasztal. Ritka pillanatok egyike ez, amikor nemcsak bizalmatlan, egymástól is távoli embereket, de közösséget érzek magam körül.

Aztán egy sátor alatt folytatjuk az eszmecserét Beregszász központjában. Sört rendelünk, pizzát és vodkát. Meg kvaszt, ami szerintem veszélyes ital. Megint előkerül egy útlevélügy, és már nagyon bosszant a téma. Persze tudom, hogy a rendszerrel van a baj, ezzel a mesterségesen túlbonyolított, kiismerhetetlen bürokráciával, meg az ellenőrzések álságosságával.

Mikor kiderül, hogy a meccset mégsem vetítik azon a helyen, átvándorlunk egy másikra, ahol két egymással szemben elhelyezett tévén nézzük, mi fog történni a pályán. A sör nagyon rossz, a meccs nem az. Örülünk a döntetlennek, de megyünk is tovább, már csak öten, a Helikon Hotel elé, Makkosjánosiba. Ahogy kiszállunk a taxiból, emlékek törnek elő öt évvel ezelőttről. Megismerkedés, hajnalokba nyúló beszélgetés, közös élmények. Jó felidézni ezeket, még akkor is, ha mindenkin meglátszanak most a fáradtság jelei.

Még kint töltünk néhány órát, anekdotázunk, majd miután elbúcsúzunk a többiektől, fent, a szobában és az erkélyen beszélgetünk, immár csak ketten, nagyívű tervekről, amelyekről tudom, hogy egy részük soha nem valósul meg. Aztán, amikor látom, hogy megszakad egy mondat a fáradtságtól, mert a szavak már nem akarnak gondolatokká összeállni, leoltom az éjjelilámpát. Korahajnalban még mozgásra riadok, de reggelig tudok aludni.

Ébredés után Feri feszülten jár-kel a szobában, a taxist akarja hívni, aki tegnap két telefonszámot is megadott neki, de sokadik próbálkozásra sem érhető el. Egy félig bibliai idézettel ütöm el a dolgot, mondván: nem lehet mindig rugódozni a sors ellen, ha a Munkács–Csap vonalon kell eljutnod Záhonyon át Budapestig, akkor nincs mit tenni. Persze az irónia mögött az áll, hogy nem merem elengedni vasárnap a beregsurányi átkelőre, mert ki tudja, meddig kell majd várnia a fuvarra, amely elvinné őt Nyíregyházára. A vonat biztosabb, mégha fél Kárpátalját is kell átszelni érte a tikkasztó hőségben.

A kisbuszban, amely felvesz minket, alig van levegő. Elcsodálkozunk, hogy még mindig fér bele ember, pedig az előbb úgy tűnt, mintha már tele lett volna. Mutatom Ferinek a megbuherált hátsó ülés támláját: egy lenyitható vasdarab van felszerelve rá. Nemsokára ezen is megtalálja a helyét az egyik utas. Így utazunk, mondhatni pompásan, közel húsz percig Munkácsra, ahol másfél órát kell várnunk a következő buszra. Miután ez is elindul végre az állomásról, a város központjában még vesztegel legalább tizenöt percet. Senki sem tudja, hogy kire várunk, lehet, hogy a közelben rejtőzködő Eronim Moxra vagy Szvitelszkire, a híres könyvészre, mindenesetre nem érkezik meg, mert további felszállók nélkül folytatjuk egy ideig utunkat.

Csapra érve még tudunk beszélgetni kicsit, egyeztetni néhány fontos kérdést, de már meg is kell venni a jegyet és a feltűnően sós ízű ásványvizet, mert nemsokára nyílik az ajtó, amely a vámon át az innen induló vonathoz vezet. Megállok, kezet rázunk, én már nem megyek tovább. Mikor még utoljára, búcsúzóul a vámház lassan bezáruló ajtajára nézek, szeretném azt hinni, hogy Feri nem csak itt volt, hanem meg is érkezett valahová. Hogy ez a látogatás egy olyan történetté válik, amit el kell majd mesélni egyszer. Miközben pontosan tudom, hogy aki állandó mozgásban lel biztosságra, az valójában nem érkezik meg. De mégiscsak marad valami, ami változást készíthet elő, mert tudom azt is, hogy az irodalom beleíródik az életbe, és mert mindig születnek olyan történetek, amelyek azáltal válnak valóra, hogy meg vannak írva.

 

Megjelent: kvit.hu

Vincze Ferenc netnaplója ide kattintva érhető el.

Emlékírás és regényszerűség. Mandrik Erzsébet szövegeinek olvasásmódja [1]

A kárpátaljai magyar irodalomban sokak által elfogadott és viszonylag széles körben idézett, a helyi kánon kijelölésével íródott Készülődés című irodalomtörténeti esszéjében S. Benedek András a szépirodalomnak az írásbeliség fogalmával való felcserélhetősége mellett érvel, mivel – véleménye szerint – „tudatosítanunk kell önmagunkban és olvasóink számára, hogy a kisebbségi irodalom nem feltétlenül és talán nem elsősorban szépirodalom. […] Ezért beszélünk gyakran irodalom helyett írásbeliségről, amelynek határai a befogadó igényéhez idomulnak.” [2] Az idézett gondolatmenet rendkívül vitatható, ezt igyekszem érzékeltetni a következő oldalakon.

Mandrik Erzsébet két emlékirata (A pokol bugyraiban és A pokol tornácain) nyilvánvalóan része a regionális írásbeliségnek. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy ezáltal részévé válik-e a helyi szépirodalmi kánonnak is. A magyar irodalomtörténet-írásban ismerünk ugyan példákat az effajta átmenetiségre, hiszen bár az emlékírók „nem szépírói szándékkal, irodalmi ambícióval készítették műveiket, ennek ellenére a XX. században több szerző műve szépirodalomként kanonizálódott”. [3] Hasonló olvasásmódot villant fel egyik esszéjében Jacques Derrida is: „Ha vissza kellene vonulnom egy szigetre, kétségkívül történelmi könyveket és emlékiratokat vinnék magammal, és ezeket a magam módján olvasnám, talán hogy irodalmat csináljak belőlük, legalábbis nem megfordítva, és ez igaz volna más könyvekre is (művészet, filozófia, vallás, humán- vagy természettudományok, jog stb.). De ha, anélkül hogy szeretném az irodalmat általában és önmagáért, szeretek benne valamit, ami egyáltalán nem redukálódik holmi esztétikai minőségre, a forma élvezetének valamilyen forrására, akkor ez a titok helyett van. Egy abszolút titok helyett. A szenvedés van ott.” [4] Ehhez kapcsolódik még, hogy az emlékírás kétségtelenül több szempontból rokona a regényírásnak. [5] Miután pedig a posztmodern végletesen kitágította és viszonylagosította a regény műfaji határait, valóban könnyen érvelhetünk amellett, hogy ma leginkább a befogadó értékszemléletén, a szöveggel szemben támasztott elvárásain, hagyományszemléletén múlik, hogy egy elbeszélő szöveget valaki szépirodalommá, jelesül regénnyé olvas-e vagy sem.

A rendszerváltást követően Kárpátalján megnőtt az igény a múlttal való szembenézésre, az előző rendszerben történt bűnök ábrázolására akár a szépirodalom, akár az alapvetően nem fikciós jellegű szövegek eszközeivel. A szépirodalmi alkotások közül messze kiemelkedik Nagy Zoltán Mihály kisregénye, A sátán fattya. De ez az igény hozta létre az önéletírás és memoár olyan műveit, mint Dr. Ortutay Elemér: „… holnap is felkel a nap”, Bendász Sándor: Öt év a szögesdrót mögött: egy kárpátaljai pap a Gulag munkatáboraiban, Mészáros Sándorné: Elrabolt éveim a Gulagon stb., melyek forrásértékűnek számítanak a malenkij robot kutatói körében. Ezek a szövegek a kommunikatív emlékezetben továbbélő tapasztalatokat közvetítették a radikálisan megváltozott körülmények között újjáépülő kulturális emlékezet felé. Ebbe a sorba tartozik tematikailag Mandrik Erzsébet mindkét emlékirata, melyek így műfajilag köztes helyet foglalnak el a regényes önéletírás (például Györke Zoltán: Határsáv, Cseh Sándor: Akácfák alatt), valamint a naiv elbeszélés határait átlépő visszaemlékezés-regény (Vári Fábián László: Tábori posta, Szovjet mundérban Poroszföldön, illetve az eddig publikált részletek alapján ilyen a Vásártér is) között. Ehhez a műfaji átmenetiséghez sorolhatók, és így szintén sajátos értelmezői kihívást jelentenek Balla László önigazoló és önfelmentő narratívát működtető szövegei, mégpedig A végtelenben találkoznak című regényfolyam részei, illetve memoárja, a Szegény ember vízzel főz.

Mandrik Erzsébet első emlékiratát A pokol bugyraiban címmel 1994-ben fejezte be, de csak 1996-ban jelent meg könyvformában. Az alaptörténet nagy vonalakban a következő: 1946. február 6-án egy orosz határőrtiszt téved a Mandrik-birtokra. A gazdától pálinkát követel. Mikor a tiszt a kelleténél jobban lerészegedik, a gazda kimegy a házból, mert fél, hogy a végén még összeveszés lesz az italozásból. Így viszont az orosz tiszt a még tizenötödik életévét sem betöltő Böske [6] társaságában marad. A részeg határőr kap az alkalmon: Böskét leteperi, majd megerőszakolja. A lány – mielőtt elájulna – még kiált néhányat, amit meghall az apa, aki ennek hatására ront be a házba, majd dühében puszta kézzel veri agyon a tisztet. Böske öccse segít eltüntetni a holttestet, végül az apa – tartva a súlyos büntetéstől – menekülőre fogja, a román határ felé veszi az irányt, a gyerekek sosem látják újra. Ekkor kezdődik a család hányattatása. Mivel a gyilkosság után kiérkező és razziázó katonák az apát nem találják sehol, a fiatal és törékeny Böskére hárítják át a büntetést. Erről a szöveg így tudósít: „Évek múltán, amikor már értettem és beszéltem oroszul, megtaláltam: az USZSZK Büntető Törvénykönyvének 54. paragrafusa és az SZSZKSZ Büntető Törvénykönyve 58. paragrafusa alapján állam- és népellenes tevékenységért ítéltek el ötévi szigorított börtönre, ötévi kényszermunkára és életfogytiglani száműzetésre.” [7] Böske megjár több börtönt, lágert, még Szibériába is elkerül, mielőtt kiszabadul, egy lengyel katonaorvostól született gyermekével. Mikor hazaérkezik, a nincstelenség vár rá: a Mandrik család minden birtokát elvették a szovjetek.

Ha az emlékírás műfaji tapasztalatából indulunk ki, megkerülhetetlen a szerzőség kérdése, hiszen alapvető feladat az értelmező számára, hogy meghatározza: ki, milyen pozícióból emlékezik és írja le az adott történetet. A pokol bugyraiban bevezető sorait jegyző Balogh Irén hangsúlyozza, hogy: „Ez a vallomás, amelyben nyilvánosságra hozza tragikus sorsát – majdnem ötven esztendő múltán szakadt ki belőle.” [8] Az elbeszélő nézőpontja retrospektív: a megírás pillanatából tekint vissza a múlt eseményeire, így mond el egy egyenes vonalú, célirányos történetet a megszületéstől egészen a jelen sorok megírásáig. Sehol nem merül fel kétség a szerző-elbeszélő identitásával kapcsolatban.

Nem így a narratopoétikailag sokkal több kérdést felvető második kötetben. A pokol tornácain három fejezetéből az első kettő végére (I. Édesapám élettörténete, II. A papó ítélete) a Mandrik Böske név kerül, míg az utolsó fejezet (III. Édesanyám életének története) a Böske néni aláírással van ellátva. Ezzel szemben a három szöveget egy könyvvé összefogó borítón a Mandrik Erzsébet név szerepel. A szövegrészek végére odahelyezett (változó) aláírások bizonyos szinten már eleve meghatározzák az elbeszélői pozíciót, valamint az olvasóhoz való viszonyt. Az Erzsébet keresztnév becézett alakváltozata, a Böske arra utal, hogy a szövegek narrátora és (alá)írója szokatlanul közel engedi magához az olvasót, bízva a jóindulatú, együttérző történetbefogadásban és -értelmezésben (hiszen Böskének a családtagok, az ismerősök nevezték a szerzőt). Az utolsó fejezet végén található Böske néni szignó viszont távolodást is sejtet az előbbi közvetlenségtől. Ebből következik, hogy a könyvet szerzőként jegyző Mandrik Erzsébet nem problémamentesen azonos önmagával, hanem a szövegben megjelenő és megszólaló Mandrik Böske és Böske néni identitáskonstrukciójából épül fel. Míg előbbi önmegnevezés csupán a narrátor és az olvasó egyfajta baráti, a jóindulat hermeneutikájában bízó közelségét jelzi, addig a későbbi szövegrésznél jelen lévő aláírásnál a vezetéknév elhagyása és a „néni” megszólítás betoldása még közelibb, családias kapcsolatot feltételez, de már hangsúlyozva a narrátor és az olvasó közötti kor- és tapasztalati különbséget is.

Kétségtelen, a második kötet családtörténeti elbeszélésként is olvasható, és mint ilyen, három történetet tár elénk: az édesapa és az édesanya történetét – melyek egyben élettörténetek is –, valamint a nagyapa (illetve a nagymama) életének egy meghatározó epizódját. „Ahhoz hasonló tragédia, mint a mi családunkban, sem azelőtt, sem azóta nem történt Kárpátalján” [9] – támasztja alá a hiperbola alakzatával élve visszaemlékezése létjogosultságát az elbeszélő. A történetek centrumában az adott fejezet címében kiemelt szereplő mellett a narrátor is jelen van, ami egy célelvű ideológiai konstrukcióval magyarázható: valamennyi szerencsétlenség, amely a Mandrik famíliával történt, egyenesen vezet Böske tragédiájához és az egykor Visk környékén mélyen tisztelt, összetartó család széteséséhez. Természetesen más-más hangsúllyal, hiszen Böske édesanyja például előbb hunyt el, mintsem a megerőszakolás traumája és a meghurcoltatás megtörtént volna.

Az Édesapám élettörténete a születéstől a halálig követi a megtett életutat. A narrátor pozíciója és szerepe változó. Azokban az epizódokban, melyekről későbbi születése folytán nem lehet személyes tapasztalata, következetesen háttérben marad. Helyette a családi legendáriumból származó részeket meséli el, úgy, hogy sajátos nézőpontja egy ideig nem befolyásolja túlzottan az önfeledt és sokszor naivnak tekinthető történetmondást. Sokáig csupán a birtokos személyjeles alak használata („édesapám”), illetve néhány kiszólás [10] jelzi a narrátor jelenlétét. Eleinte teljes mértékben a függő beszéd érvényesül, itt-ott szószerinti idézetekkel megszakítva az elbeszélést.

A szövegben Jóskaként felbukkanó fiú, aki az idő múlásával a férfi, a férj, majd az apa szerepében is megjelenik, egy erdészcsaládban születik Visken, majd nem sokkal ezt követően a család átköltözik a hegyes vidékre, Németmokrára. A gyermekkort anekdotikus jellegű események szövik át meg át, melyek általában a természet, az állatvilág és az ember kapcsolatát világítják meg. Az egyik legemlékezetesebb ilyen epizód Jóska barátsága az állítólagos kutyával, amelyről kiderül, hogy valójában egy medve.

A történetben az anekdotikusság mellett megjelenik a példázatosság. Mikor Jóska egyik barátja vízbe fúl, a halálesetet példaként állítja a nagyapa az elcsüggedt fiatal fiú elé. De erkölcsi dilemmára ad okot a nagymama alkoholizmusa is: „Jóska hazament, és látta, hogy a nagymama üvegből iszik valamit. Úgy tett, mintha nem látott volna semmit.” [11] Visken különös figurák és események veszik körül a későbbi apát: olykor egy holdkóros éjszakai sétájára riad vagy a farkaskaland borzolja idegeit hazafelé tartva télen. A babona, a népi hiedelemvilág a továbbiakban is fontos szerepet tölt be az család életében. [12]

Hogy mi a forrása a narrátor tudásának, azzal a következő részletek szembesíthetik a befogadót. Arról az időszakról ugyanis, amelyről nincs személyes tapasztalata, beszámolók alapján tud Böske. A támadó, lelőtt, majd egymásra hányt farkasokról jegyzi meg egy helyen: „Jóskának egész életére emlékezetes maradt az a nap, felnőtt korában sokszor mesélt róla.” [13] Végső soron mind az édesapa gyerekkoráról, mind pedig a haláláról szóló történetek közvetítéssel jutottak el az elbeszélőhöz. Erről tanúskodik a megállapítás: „Bujdosásának történetét Sike Lajos mondta el a rádióban, aki akkoriban még gyermek volt, ma már szerkesztő egy romániai magyar lapnál.” [14] A korlátozott tudás, illetve a függő beszéd és egyenes idézetek által közvetített történet akkor válik megterheltté – és egyben ez jelenti a kötet egyik legnagyobb esztétikai hibáját –, amikor Böske valamiféle erkölcsi magaslatot képviselő kommentátor szerepébe lép. Ettől fogva az eseményeket moralizáló prizmán átszűrve magyarázza, átvéve sok szempontból az olvasó szerepét és egyben korlátozva a kérdésfeltevések sokféleségének lehetőségét. A befogadó érzelmi világára hatni akaró sorozatos retorikai kérdések az önigazoló narratívát erősítik: az apa – különben erkölcsileg megkérdőjelezhető – döntéseinek sorozatát szeretné igazolni az orosz katonák kegyetlenkedésével, törvényt és emberiességet nem ismerő természetével vont párhuzam. Ennél a pontnál tűnik fel igazán a szöveg és az élettörténet megkonstruált volta: Jóska egy olyan idillinek festett világba születik bele, amelyben a különböző népek, az egymást követő generációk békében élnek, kölcsönösen tisztelik egymást, és meg vannak elégedve azzal, ami adatott nekik. Ezzel szemben a kegyetlen orosz katonák megjelenésével ennek az életmódnak a reménye végleg veszni látszik: tragédiák sora követi az idegen katonák ténykedéseit már a legelejétől fogva. Az apáról hírt hozó, a szövegben Gyula bátyámként emlegetett alak mondja egy helyen: „»Nekik itt Amerika volt, nekünk meg pokol. Másfél éve voltak itt, de úgy tűnt, mintha évtizedek óta tartották volna rettegésben a falut. Az emberek még a saját házukban is félve, suttogva beszélgettek. Mindentől, mindenkitől féltek addig is, amíg a nagy csapás meg nem történt, de utána még jobban«.” [15]

Az önigazoló narratíva azonban nem csupán az apa élettörténetének részeként kap szerepet. Ez ellenpontozza az anyai nagymama szigorú ítéletét, akinek véleménye szerint a családot ért tragédiáért nagyobbrészt Böske apját terheli a felelősség. A második rész (A papó ítélete) címadása viszont így kevésbé tűnik motiváltnak, hiszen nem a nagyapa kerül végül középpontba – róla a szöveg elején, elítélésekor, illetőleg megbomlott elmével való szabadulásakor esik szó csupán –, hanem az anyai nagymama. Ő az a személy, akire rászakad a család összetartásának gondja, aki mindenen keresztül kitart saját elvei mellett. Miután férjét börtönbe zárják, maga is a törvényszék elé kerül. Három vádpont alapján találják bűnösnek: Gyulát rejtegette (ő Böske testvére), a leltárba vett értékek nem voltak meg maradéktalanul, és a korszak egyik legsúlyosabb vádját is a fejére olvassák, mégpedig azt, hogy kulák. Közel az összeomláshoz a következőket mondja: „»Hol az igazság? – tépelődött nagyanyám. – A vőm bűnéért kell szenvedni. A lányom meghalt, itt maradt négy apró árva gyermek. Felkaroltam őket, neveltem, hogy tisztességes ember legyen belőlük. Munkaszerető mind, megszokták a rendet, megadják a tiszteletet mindenkinek. És most engem üldöznek, mint egy banditát. Ó, Istenem, vedd le rólunk ezt a csapást! Könyörgöm neked, Uram!«” [16] A hit az, szembeállítva a kegyetlen, új rendszer ateizmusával, amely segít túlélni. Tulajdonképpen a hit támogatja meg az üdvtörténeti narratíva megképzésének lehetőségét is: azok, akik igaz életet élnek, nehéz körülmények között bár, de környezetük által megbecsülve őszülhetnek meg, sugallja a szöveg.

A sorban a harmadik számú történet az édesanya életéről és haláláról szól. Mandrik Erzsébet A pokol bugyraiban lapjain még csupán egy féloldalnyi terjedelemben emlékszik meg a korán elhalálozott anyáról: kiemeli, hogy sokat betegeskedett, váratlanul hunyt el, és halála megtörte az édesapát, aki ennek hatására csak még keményebb lett. A pokol tornácain ehhez képest egy egész fejezetet szentel ennek a történetnek. Mivel azonban az anya sorsa közvetlenül nem kapcsolódik a későbbi családi tragédiához, ezért élettörténete sem tud önmagában szervesen beépülni a visszaemlékezésbe: ideologikus töltetű utalások és kitérések szövik át a könyvnek e részét. Ilyen a nehéz sorshelyzet előrevetítése Böske megszületésekor: „Nagyanyám elmesélte, hogy nagyon nehezen jöttem a világra. […] A szülés közben édesanyám sok vért vesztett, pedig amúgy is vérszegény volt, de mindketten megmaradtunk. Amilyen nehezen jöttem a világra, olyan nehezen alakult, rendeződött a sorsom.” [17] Az összehasonlítás az anya boldogtalan házassága és Böske saját sorsa között szintén ideologikus mellékjelentéseket hoz felszínre: „Édesanyámat nem zárták rácsok közé, mégis rab volt, mert nem volt boldog soha. Akkor lett volna boldog, ha hozzámegy ahhoz, akit tiszta szívből szeretett. Szerényebben élt volna, de boldogan.” [18]

Míg A pokol bugyraiban Mandrik Erzsébet fiatalon átélt tragédiájáról szól, éppen csak érintve a családtagok életének történetét, addig A pokol tornácain középpontjába az édesapa erkölcsisége kerül. Bár kétségtelen, hogy fontos szerepe van még az anyai nagymamának is, aki egyértelműen az édesapát okolja a család tragédiájáért. Ezzel szemben alkotja meg a narrátor azt a narratívát, amely felmentést kínál az apának bűnei alól. Előbb felteszi a kérdést az elbeszélő, hogy vajon másvalaki az apa helyzetében hogyan cselekedett volna az orosz tiszttel szemben, majd leszögezi – tudván, ha otthon marad, biztosan kivégzik –, egyszerűen nem maradt más lehetősége, mint a menekülés.

A narrátornak a második könyvben sokkal korlátozottabb a tudása, mint az elsőben, hiszen itt nem csupán saját tapasztalatairól, saját életéről nyilvánul meg, hanem másokéról alkot meg egy-egy narratívát, felhasználva a család, a rokonok és a közeli ismerősök elbeszéléseit. Míg A pokol bugyraiban lapjain elfogadhatjuk, hogy a narrátor visszatekintő perspektívája jelöl ki értékpreferenciákat és határozza meg a történet végkifejletét (ti. a hitben megtalált új élet értelmét), addig nem egészen kielégítő, hogy A pokol tornácainban közvetlenül vagy közvetetten megszólaló sok hang nem problematizálódik a narrátor számára. A szerző nem néz szembe az elbeszélés nehézségeivel: sok esetben nem különíti el saját nézőpontját a megszólaltatott vagy általa közvetített véleménytől, ezért egyszerre több, csak részben érintkező vagy egyenesen egymásnak ellentmondó történet bontakozik ki, egészen más értéktételezésekkel. Míg Böske emlékeiben a szigorú, de biztos erkölcsi érzékkel rendelkező apa képe jelenik meg, addig az anyai nagymama a bűnöst látja benne, aki felelős a családdal szemben elkövetett megtorlásokért, végül az anya élettörténetében a durva, hirtelen haragú apa jelenik meg. Ez pedig végső soron összeegyeztethetetlennek bizonyul azzal az üdvtörténeti narratívával, amelyet az elbeszélő meg akar képezni. Az igazság, amelyet a narrátor egységesnek és megkérdőjelezhetetlennek tételez, sok részigazságra hullik szét a szövegeket alaposabban olvasva és értelmezve.

Ahhoz, hogy valamely traumát – legyen az egyéni vagy kollektív – egy szöveg által közvetíteni lehessen, olyan nyelv megalkotása szükséges, amely reflektál önmagára. Enélkül valószínűleg csupán a naiv elbeszélés határai rajzolódnak ki előttünk, amelyek viszont nem képesek kellő mélységben megközelíteni a felszínre hozott dilemmákat. Ha elfogadjuk, hogy az 1990-es évek múltfeltáró és -megismerő tendenciája kanonizálta A pokol bugyraiban szövegét, elsősorban tematikai okokra hivatkozva, rendszerint mellőzve a műfaji besorolás, illetve az elbeszélés nehézségeinek kérdését, addig A pokol tornácain eleve kevesebb figyelmet kapott eddig a kárpátaljai értelmezői közösségtől. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a megoldatlanságok sokasága és az igen egyenetlen minőségű szöveg aligha kínál lehetőséget arra, hogy az etikai, illetőleg ideológiai mellett esztétikai-prózapoétikai vizsgálódások alapján is értékelhessük a megírt és közreadott történeteket, és esetleg regénnyé olvassuk a szövegeket.

A szövegközeli vizsgálódások alapján felszínre hozott kétségekkel együtt tehát kijelenthető: egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben helyettesíthető egy tágabb értelemben vett írásbeliség és a nyilvánvalóan sokkal szűkebb érvényű szépirodalom fogalma a regionális kánonban, pusztán az értelmező szabadságára hivatkozva. Igaz ugyan, hogy adott kultúrán belül sokféle szövegtípus megfér békésen egymás mellett, az irodalomban azonban, nevezzük bár kisebbséginek, szükséges megjelennie olyan értékrendeknek, amelyek nem csak tematikai, etikai és ideológiai, de poétikai, esztétikai vizsgálódásokat is előtérbe helyeznek. Különben aligha képzelhető el az olvasót eligazító, értékelvű regionális irodalmi kánon Kárpátalján.

—

[1] A szerző a tanulmány megírása során a Nemzeti Kulturális Alap Schöpflin Aladár alkotói ösztöndíjában részesült.
[2] S. Benedek András: Készülődés (A kárpátaljai magyar írás). Ungvár–Budapest, 2007, Intermix Kiadó. 7.
[3] Laczházi Gyula: Önéletrajzi narratíva és emlékírás. In Gintli Tibor (főszerk.): Magyar irodalom. Budapest, 2010, Akadémiai Kiadó. 281.
[4] Derrida, Jacques: Szenvedések. In uő: Esszé a névről. Boros János –Csordás Gábor – Orbán Jolán fordítása. Pécs, 2005, Jelenkor Kiadó. 37.
[5] Szintén Laczházi Gyula írja: „Rokonságot tart a regénnyel az emlékírás, amennyiben nem az eposz követelményei szerint idealizált, valamely absztrakt eszme szolgálatában álló egyéneket, hanem konkrét individuumok életvilágbeli tapasztalatait, konfliktusait tematizálja; és abban is, hogy a kötetlen prózai műfaj nagy stiláris szabadságot biztosít az emlékírónak, egyaránt lehetővé téve az élő beszéd fordulatainak, különböző stílusszinteknek vagy a bonyolult barokk körmondatoknak az alkalmazását”. Laczházi Gyula: i. m. 284.
[6] Az emlékirat szerint: „A keresztségben az Erzsébet nevet kaptam, de e családban és faluszerte mindenki Böskének szólított és szólít ma is”. Mandrik Erzsébet: A pokol bugyraiban. Ungvár–Budapest, 1996, Intermix Kiadó. 8.
[7] Uo. 23.
[8] Balogh Irén: Előszó. In Mandrik Erzsébet: i. m. 6.
[9] Mandrik Erzsébet: A pokol tornácain. Ungvár–Budapest, 2007, Intermix Kiadó. 66. A továbbiakban: Mandrik, 2007.
[10] Vö.: „Az udvaron nyársra húzott bárányokat sütöttek, és éppúgy forgatták a tűz fölött, mint manapság a saslikot”. Mandrik, 2007. 40. Kiemelés tőlem: Cs. L.
[11] Mandrik, 2007. 13.
[12] A népi hiedelem kapcsán érdemes utalnunk A pokol bugyraiban a tisztet kereső katonák megjelenése utáni jelenetére: „Faggattak bennünket, hol az apánk. Nem mondtunk nekik semmit. A kutya égnek emelt fejjel szakadatlanul vonított, mintha halott lett volna a háznál. Tudtuk, hogy ez nagyon rossz jel, nagy bajt, szerencsétlenséget jelent.” Mandrik Erzsébet: A pokol bugyraiban. 16.
[13] Mandrik, 2007. 40.
[14] Mandrik, 2007. 54.
[15] Mandrik, 2007. 60.
[16] Mandrik, 2007. 82.
[17] Mandrik, 2007. 112.
[18] Mandrik, 2007. 114–115.

Megjelent: Irodalmi Szemle, 2016/2. 

Újraközölve: Együtt, 2016/2.