2011. június 14., kedd

Kovács András Ferenchez

(Egy megzavart verselő a XXI. században)

Ó mesterem! ma hozzád száll ez ének:
ládd, gáncsok néha lantom elborítják
és mint idegen gyermek, hogyha szidják,
édesapjához ragaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének
ócska a láng, bár új olajak szítják:
jelszavakkal mulatnak már a szittyák
s mélyebb kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, újrafestett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,

üres szavakkal, és hangos sebekkel:
egy se tudja, mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.


Ez a szonett születhetett volna Fogarason, a XX. század elején, Marosvásárhelyen a XX. század utolsó esztendejében, de  tulajdonképpen csak most íródott meg, Eszenyben, a XXI. század elején,- és  szólhatna Arany Jánoshoz vagy Babits Mihályhoz, de most épp Kovács András Ferenchez szól. Mert tényleg majdnem minden megíratott már. A másoló pedig, aki hosszas meditációt követve írja bele magát e hagyományba, áthágva ezzel időbeli és térbeli határokat, maga is a hagyománytörténés része lesz. Mert nem a vers romantikus értelemben vett eredetisége adja az erejét, hanem az áhítat. 

Néhány szó átírásával, a forma kizökkentésével egy teljesen új versvilág jött létre a fenti sorokban: "idegen gyermek" - talán kárpátaljai?, "jelszavakkal mulatnak" - szélsőséges eszmék?, "újrafestett vérzés" - ki tudja, mi ez...